Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-22 / 29. szám

491 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 492 az első érdemet — ahogy ők értelmezik az érdem­szerzésre való alkalmat, mi pedig e segítségtől támo­gatva megszerezhetjük magunknak az örök életet saját cselekedeteink által. Azt vallják ugyan, hogy Krisztus vérével megmosott bennünket a bűnöktől, de úgy, hogy az ember megtisztulhat egyebünnen szerzett fürdőben is. Krisztus halálának megvan ugyan az áldozat címe, de csak annyira, hogy az emberek vétkeiket kiengesz­telhetik mindennapi áldozataikkal is. Azt mondják ugyan, hogy Krisztus megbékített bennünket Istennel, a mi Atyánkkal, de a feltétel az, hogy az emberek saját elégtételükkel vásárolják meg azon büntetés elen­gedését, mely Isten igazságából kifolyólag megilletné őket. Mikor a gyűrűk jótéteményének kiegészítő segít­ségére is rá van szorulva az ember, akkor Krisztus számára nincs nagyobb tisztelet fentartva, mint Cyp­­riánus, vagy Cyricius számára. Mert a mártírok s Krisztus jótéteményeit össze vegyítik, hogy az egyház számára kincstárat alkossanak. Nemde, a hány szavat itt hallunk, mind megannyi káromlás, mely megnyir­bálja és megrontja Krisztus dicsőségét. Ö így majd­nem megüresítve nevét megtartaná ugyan, de erővel nem rendelkeznék. Akkor hallgattunk volna hát, mikor Isten fiát, kire az Atya minden hatalmat, dicsőséget, uralkodást rá ruházott, kiben egyedül örvendezhetünk csak parancsa szerint, szolgái között oly helyre látók állítva, hogy csak épen egy kissé emelkedett ki a többi felett ? Vájjon hallgatagon s nyugodtan tűrhet­tünk volna-e, mikor láttuk, hogy jótéteményeit a fele­désnek adják, érdemét az emberek hálátlanságába te­metik, vérének becsét hitvánnyá teszik, halálának gyü­mölcsét majdnem eltörlik, végül személyét emberi, hazug s istentelen balhiedelmek oly vonásokkal ruház­ták fel, hogy már szinte üres képhez lön hasonló ? Óh! vétkes türelem! Hát Isten megkisebbített, hogy ne mondjam ledöntött tisztelete csak annyira érintett volna bennünket, hogy szemet hunyva tovább mentünk volna ! Óh, mi rósz helyre kerültek volna Krisztus jóté­teményei, a rájuk való emlékezést ki engedtük volna oltani istentelen káromlásoknak. Ismét visszatérek a keresztyén tudomány máso­dik részéhez. Ki tagadja, hogy vannak a világon szerte­szét őrült emberek, kik azt gondolják, hogy az örök életet cselekedeteik érdemével megszerezhetik. Meg­vallom, hogy cselekedeteikhez hozzáfűzik Isten kegyel­mét is, de bizonyos, hogy a kegyelemben való része­süléseket csak a rá való méltóságuk feltétele alatt hi­szik, akkor bizalmukat s dicsekvésüket cselekedeteikbe helyezhetik. Minden iskolában azt tanították, azt fogad­ták el, minden szív mélyén az a balhiedelem gyöke­rezett meg, hogy Isten mindenkit úgy szeret, amint megérdemli. E hit szárnyain ördögi bizakodással nemde azért emelkednek magasba a lelkek, hogy még nehe­zebb zuhanással alá hulljanak a kétségbeesés örvényébe ? Hogy van az, hogy Istennél érdemet szerezni semmis képtelenségekkel akarnak inkább, mint legalább hűséges engedelmességgel ? Az érdemszerző cselekedetek között ezeket tartják legtöbbre: sok imácska elsusogását, ol­tárok emelését, körülötte szobrok, képek elhelyezését, templomlátogatást, templomból templomba való futást, sok mise hallgatását, azok vásárlását, a testnek a ke­resztyén böjttel homlokegyenest ellenkező tartózkodá­sokkal való megkinzását, az emberi hagyományok hű­séges, buzgó teljesítését. Az elégtételekben nemde még nagyobb az esztelenség. Hisz pogányok módjára kere­sik az Isten kiengesztelésére szolgáló békítő szereket. Pedig hát e hosszú kísérletezés és fáradság után mi volt a hasznuk? Mivel mindent kétkedő s reszkető lelkiismerettel végeztek, mindig szivükbe surrant az a borzasztó kétely, vagy helyesebben kin, melyről előbb szóltam: mindig kétkedniük kellett, hogy vájjon Isten előtt nem gyülöletes-e személyük, vagy cselekményeik ? Ily módon elveszítve a bizakodást, Pál ap. szavai szerint a természetes következmény az volt, hogy elveszett az örökségre vonatkozó Ígéret is. Ily körülmény között hova lön az emberek üdvössége ? Mi pedig ha hallgat­tunk volna akkor, mikor oly szükséges volt a szó, nem csak Istennel szemben lettünk volna hűtlenek és hálát­lanok, de embertelenek is az emberekkel szemben. Hisz láttuk fejük felett csüngeni amaz örök halált, ha helyes ösvényükre vissza nem térnek. (Folyt, köv.) Népiskoláink s az új állami Tanterv és Utasítás.* Az 1868 : XXXVIII. t.-c. 56. §-a alapján Berzeviczy Albert volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, miniszter­ségének utolsó napjaiban 2202/1905. sz. körrendeletével, az elemi népiskolák számára, hattyúdalként új Tantervet adott ki s azt terjedelmes Utssítással is ellátta. Ez az új Tanterv a kisérő rendelet értelmében az állami és községi iskolákban a jövő tanév elején életbe is lép. Ezzel a Tanlervvel kritikailag egybázkerületi tanügyi bizottságunk is foglalkozott s egyidejűleg napirendre tűzte a mi egyház­­kerületi tantervűnk revíziójának kérdését is. A gyakorlatban működő tanítók érvényben levő tan­tervűnknek fogyatékosságaival régen tisztában vannak. Lépten-nyomon érzik a fel-feltornyosuló nehézségek súlyát lelkiismeretes munkájok közben és sürgetik azt az új tan­tervet, melynek keretében jobban megoldhatnák feladatu­kat, biztosabban megközelíthetnék a célt. Nem is foglal­kozom a mostani tantervűnk kritikájával, ha csak valami körülmény közbe nem jön; szokás szerint s jó rész­ben az állami Tanterv után igazodik. Nem is árt az ügy­nek, ha annak jó oldalához, helyes eszméihez simul, hiszen így tett a kath püspöki kar új tanterve is, melyet a folyó tanévben már életbe is léptettek, tehát megelőztek ben­nünket. Azonban bármily kitűnő munka volna is az állam új Tanterve, nekünk nem szabad egy pillanatra se feledni, * Tárgyaltatott a barsi ev. ref. tanító-gyűlésen 1906. évi junius 20-án.

Next

/
Oldalképek
Tartalom