Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-22 / 29. szám
493 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 494 hogy népiskoláinknak olyan saját külön céljai is vannak, melyeknek érdekében honorálni kell azt a nagy anyagi áldozatot, melybe népiskoláink fenntartása kerül és szigorú pontossággal szem előtt kell tartani azt a történelmi múltat, melyben népiskoláink a népnevelés és népmívelés terén hosszú időn keresztül a vezető helyen állottak. És ez nem is kicsinylendő dolog. Népiskoláink a mai nehéz viszonyok között igazán nagy gondot, nagy anyagi áldozatot kívánnak. A versenyben, melyet a különböző jellegű iskolafentartók kifejtenek, az állam a maga iskoláival valamennyit felülmúlja, de különösen felülmúlja a mi protestáns szerénység és szegénység keretében, az anyagi gondok közt nehezen vergődő népiskoláinkat. E miatt leszorultunk a verseny terén, amint a statisztika, ez a mindent kiszámító tudomány mutatja, az 5-ik helyre. Pedig épen a mai nehéz viszonyok sokszorosan igazolják, hogy a mi iskoláinknak nemcsak 'protestáns, hanemi hazafias missiója is nem csak volt, hanem lesz is beláthatlan időkig. Nem szabad tehát szakítanunk a történelmi múlttal, mely népiskoláinknak raissióját jelzi, nemcsak protestáns, de nemzeti és hazafias szempontból sem. Ha élni, haladni, fejlődni akar a magyar protestántizmus, ha meg akar felelni történelmi nagy missiójának, hivatásának, melyekhez elválaszthatlanúl hozzá van nőve, forrva a magyar nemzeti állameszme, a magyar nemzeti állam kifejlődése és megszilárdulása, oda kell állnia kulturális téren, a népnevelés terén a cselekvés élére, oda kell emelni minden tekintetben a vezető helyre. Népiskoláink érdekében, minden anyagi, minden szellemi erőnket meg kell feszítenünk, minden anyagi erőforrást meg kell nyitnunk, ha nem akarjuk hallani a magyar protestántizmus haldoklását jelző lélekharang kondulását. — Amilyen az iskola, olyan lesz az egyházi élet, a társadalom, az egyház és a jövő ! Szólok valamit a tanítók erkölcsi és anyagi helyzetéről. Valami van a levegőben. Vezető egyházi és világi férfiaink jobb része már látja, hogy tanítók is vannak, kiknek vállain nem kis rész nyugszik abból a munkából, illetőleg annak a nagy munkának súlyából, amit egyházépítésnek szeretünk nevezni, hogy tanítók is vannak, a kik az eyyháztársadalmi s magyar nemzeti kultúra nagy épületének alapköveit rakják le, sokszor emberfeletti erővel és megalázó nyomorúsággal, küzdve roszakarattal, gáncscsal, viaskodva és harcolva paizs nélkül, fegyvertelen, puszta kézzel. — De mindez még csak derengés, még csak nem is hajnalhasadás. Sok meleg napsugár, sok forró könny, sok égő fájdalom kell még ahhoz a jéghez, a bizalmatlanság, a szeretetlenség, a félreismerés jegéhez, hogy megolvadjon s helyén olyan virány fakadjon, melynek a protestáns tanító igazán örülhet. Az önzésről, a féltékenységről, az irigységről s már emberi gyarlóságról szó se essék! Pedig ezek is sokszor kerékkötői a néptanító, különösen a felekezeti tanító boldogulásának. Ha valamelyik néptanító bátran síkra száll a maga igazaiért s nem engedi, hogy agyon hallgassák vagy agyon bunkózzák, ha érvényt szerez jogainak és igazainak, s köteleségét teljesíti oly irányban, a mikor az mások hiúságába, vagy érdekeibe ütközik, ha tevékenysége mások kényelemszeretetébe ütközik, rögtön rákiáltja a kocsonya gerincüek tábora, a se hús, se hal sereg, hogy összeférhetetlen, hogy izgága, veszekedő természet. Hogy mindezeket miért érintem ? Arra is felelek. Csupán azért, hogy mindezek ott, ahol előfordulnak, indító okai annak, hogy iskoláink leszorúltak a vezető helyről. A jó iskola s a jó tanító munkássága, egzistenciája, tagadhatatlan, hogy áldozatot kíván. Nehéz dolog lesz iskoláinkat a vezető helyre felemelni s modern színvonalon tartani s azokban a magyar kálvinista öntudatot megszilárdítani, mert elsősorban pénzbe kerül ; de hát meg kell lenni, hisz itt is alkalmazható a példabeszéd: „A fösvény kétszer költ, a lusta kétszer fárad-. Amit megtakarítunk sokszor rút szűkmarkúsággal, sokszor tudatlansággal a réven, elvesztjük duplán a vámon. Pedig aki akarja a célt, akarnia kell annak az eszközöket is! Ehhez a nagy munkához szeretnék mint szerény napszámos, némi homokszemekkel járulni, akkor, mikor népiskoláink mai állapotáról csak azért beszélek, hogy a napról-napra tapasztalható hiányokat, hogy ne mondjam képtelenségeket feltárón a leendő új, reményben jó tantervűnk számára első sorban a népiskolákat dologi tekintetben vélem rendbehozandóknak, hogy azokban az új tanterv keresztül vihető legyen. Azután ismertetem szerény tapasztalatom s tudásomnak mértéke szerint az új állami Tantervet, feltüntetve röviden annak fény és árnyoldalait. Ezzel kapcsolatban elmondom, hogy milyen tantervet gondolok jónak a mi népiskoláink számára. Végül az új állami Tantervhez kapcsolt Utasításról szándékozom egyetmást elmondani. A népnevelés ügye iránt s a népmívelés iránt kellő érzékkel biró egyén, ha összehasonlítást tesz a különböző jellegű népiskolák között, sok tekintetben elszomorító tapasztalatokra talál úgy anyagi dologi, mint azoknak szellemi szinvonalát illetőleg. Az állami iskolák ma már majdnem mindenütt csinosak, tisztán tartottak, a közegészségügyi kivánalmaknak megfelelőleg építvék. Környékük, udvaruk, berendezésük, gondozott, fásított, sok helyütt kertté van átalakítva. Udvarán apró kavics, homok, majdnem mindenütt bőven található. Belsőleg be vannak rendezve célszerű bútorokkal, taneszközökkel el vannak látva. Iskolapadjaik igazíthatok. Újabban meg a portól, ettől a ragálytterjesztŐ, a tuberkulózis csiráját tüdőről-tüdőre szállító veszedelemről is mentesítve vannak, mert rendeletileg alkalmazniok kell azt a porkötő szert (dustless), melyet a kormány kipróbáltatott s jónak bizonyult. Olyanok, hogy oda örömmel mehet, megy is a tanuló, mert jól, kellemesen érzi magát annak falai között. Talál ott játszó-teret, azon apró kavicsot, homokhalmokat, neki való tornaeszközöket. Azt mondhatjuk, kogy falun ez idő szerint az állami iskola a legcsinosabb, a legkellemesebb épület. Talán nem mondok valótlanságot, ha azt mondom : irigység fog el bennünket az állami iskola láttára. (Folyt, köv.)
