Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-08 / 27. szám

463 DUNÁNTÚLI PKOTESTÁNS LÁP. 464 Máijca. Templomi ima. — 25 éves találkozáskor. — Nagy Isten! Örök irgalmasságu édes Atyánk! Miként a kelő napnak legelső sugára egeidet keresi, hogy rózsa­­szinü zománcával, — mint a mosolygó lányka arcát az ártatlanság bájos színezete — beragyogja azt: ébredő gyermekeid hálás lelke nem indulhat addig az élet forga­tagába, míg elődbe tiszta szeretettel le nem borúit. Mindenképpen Téged illet ajkainkról a legelső hála fohász. Mert mig mi, emberek, a nappaloknak a — tied­hez viszonyítva — pille könnyüségü terheit nyugosszuk, Te a Te őrködő gondo 'at a nagy világok kormányáról akkor sem veszed le. S rnig mi a magunk ügye-baját is csak részben, ha végezhetjük s azoknak haj-Őszítő gondja ágyunkban sem hagy el : Te egy szempillantásnyi időnek milliárd részlete alatt ezer világok szükségletét belátod és — kielégíted. Ezért igyekezik az emberi gyengeség Benned olyan hatalmas segítőt keresni, ki nemcsak tud, de akar is a létért való közdelein mezején mellé állva, feje fölül minden bajt elhárítani, melyet annak fogyatékos ismerete és korlátolt rövid látása el sem képzelt, meg se lát­hatott. Atyánk ! szent házad fohászos hangulatot ébresztő csendjében a rendes hívők nyája helyén most egy kis csoport borúit le, hogy igaz szivből eredett háláját szent Felségednek bemutassa. És hogy magát továbbra is a Te mindeneknél hatalmasabb védő szárnyaid alá oda imád­­kozza. Ez a kis ember-csoport egy határpontnoz érkezett el ma, egy eltelt negyed századnak végső percéhez, mióta e helyről eltávozott. Mikor a zsidó nép a honszerzés idején a Jordán folyón átkelt, Józsué parancsára mindegyik egy-egy követ vitt át magával, hogy az átkelés helyén, egy ponton el­helyezze ; s mikor választott néped gyermekei kérdezték a vezértől: mire valók lesznek ott ezek a kövek ? Józsué azt felelte : Ben Haézer ! Tudják meg a ti gyermekeitek s a ti gyermekeiteknek unokái, hogy „mind eddig segít­séggel volt hozzánk az Ur !“ És ha már senki sem lesz az élők között, aki a nagy Isten segítő kegyelmét az utódoknak elmondhatná, ezek a kövek fogják hirdetni, hogy népéhez segítséggel volt az Ur ! Jó Atyánk ! Letesszük mi is e szent helyen a meg­emlékezés kövét ajkainkról töredezve fakadó hálánkban, mely — mint sziveinknek egyforma dobogása — csak egyet mond, egyet rebeg : mind eddig segítséggel volt hozzánk az Isten! És ha mi ismét eltávozunk s ajkunk töredezve fakadó hálája másutt keres Tégedet : itt maradó emlékünk, mint Izraelnél a Jordán partjára lerakott kövek, hirdetni fogják az utó-kornak: az Ur az ő gyermekeit soha el nem hagyja ! Mi is lenne belőlünk, ha Te magunkra hagynál minket ? A gyermek a porból sárt csinál s abból magának játék-alakot formál. Sok-sok percnek gondos munkáját rövid időre odahagyja s szellő fuvalma, eső cseppje, nap­sugár heve ismét porrá mállasztja azt, hogy a visszatérő gyermeknek fárasztó munkája meghiúsulván, nem marad egyebe, csak keserű könnye. Minden mi törekvésünk, min­den mi munkánk, mely ami erőnkből jöhet létre, csak olyan fa és csak olyan semmi, mint a gyermeki játék. S még ezer szerencse, ha mind úgy nem járunk, mint a vizi pók, mely a sás közé szakadatlauúl fonja az ő háló szö­vedékét; alig készül az egyikkel, megjo egy hullám, mely széllyel tépi azt. Újra kezdi hasonló végre. Míg utoljára egy nagyobb hullám az alkotást alkotójával együtt az alatta tátongó sírba temeti. 25 évvel ez előtt, hogy innét elindultunk, nem ilyen kisded volt e sereg. És ha kérdezzük, hová lettek a többiek ? Eszünkbe ötlik a vizi póknak meddő küzdelme, biztos vége: megjött az Ő munkájukhoz is az alkotást al­kotójával együtt eltemető nagyobb hullám. A gyermeki keserűség könnyéhez hasonlóan, Te utánnad, a Te meg nem érdemelt segítségeden való hálánk után ez elesett társak szellemét nálunk a fájó megemlékezés váltja föl. Nyugodja­tok elesett társaink ott a messze, távol helyeken! Az csak mi tőlünk van távol, a nagy Ur Istennek mindeneket át­ölelő karjai között vagytok ti ott is. És ha, mint hitünk tanítja s a lélek bennünk vallja és várja, hogy a síron túl is van élet: ti itt vagytok most is közöttünk leikeitek­kel, hogy a nagy Ur Istent velünk együtt áldjátok és magasztaljátok ! Hát a Józsuék, a vezérek, kik a sereget győzelemre vezették ? Mint a gyertya, mely meggy új va másoknak vilá­­golva hamvad el : egynek kivételével ott nyugosztok már, ahova majdan a dicsőséget nyert Jézus elfogja küldeni a feltámadás harsonás angyalát. Nyugodjatok békével ! És mig mi kegyelettel felkeressük a helyet, hol porotok hamvad : azok a vezető lelkek lengjenek körül bennünket s takarjanak a ránk várakozó veszedelmek ellen, mint a köd, mely Izrael vitézeit az ellenség előtt láthatatlanná tette. És te ős város s benne a felvilágosodásnak 4 száza­dos tornya : főiskola : viruljatok az időknek végéig. Lás­satok nemzedékeket ezer iziglen játszani, haladni s meg­öregedni, mint láttatok minket is. A te falaid között, a társadalmi osztályok és felekezetek között legyen csendes­ség és jó békesség ! Nagy Isten! legyen Te áldásod minden népeken, kik lakoznak e tőidnek színén, hogy minél többször ki­nyíljék a hála édes szép virága a szivekben, mint kinyílt a mienkben is, melyet utoljára, csokorba foglalva leteszünk a Te szent színed elé. Óh fogadd kegyesen azt, az Ur Jézus Krisztusért! Ámen. Pápa, 1906 junius hó 29, Babay Kálmán sárkeresztesi lelkész. Afsgyss |özlEményE|. — A főiskolai igazgató-tanács időszaki tanácsa e hó 5-én tartotta szokásos tanévvégi gyűlését Pápán, Czike Lajos és dr. Segesdy Ferenc elnöklete alatt, megjelent a gyűlésen Antal Gábor püspök úr is. Az intézeti igazgatók jelentéseinek meghallgatása után a következő ügyekben

Next

/
Oldalképek
Tartalom