Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-08 / 27. szám
455 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 456 hallgatják az ilyen szép beszédeket? fölényes, lenéző, ostoba mosollyal válaszolják neki, hogy hát »mink nem szoktunk templomba járni.« Mintha mondanák: »Van ám itt ész! annyi, hogy te föl sem foghatod! nekünk kellene a templom ?« S aki ennek a jelenetnek tanúja, azt gondolná, hogy ezeknek a fejében ott van minden ismeret Aristotelestől kezdve még egy jövő ezredévig előremenoleg, ezek legalább is táltosok ; de még akkor sem volna helyes Isten igéjével szemben igy viselkedniük. S óh »nyájas idegen«, rájössz a továbbiak folyamán, hogy az illetők még azt sem tudják p. o. miféle teremtett állat lehet az a március 15, holott vagy 15 esztendő óta minden évben emlékezés van róla a templomban is, Isten igéje keretében, dehát ha ők, a bölcsek, »nem szoktak« templomba járni, s e földön szebbet, jobbat el nem ismernek a korcsmái beszédnél, meg a pohár bornál, aminél jobb és érdemesebb már csak a két pohár bor lehet. De legyen elég a keserű példákból, bár lehetne még keserűbbeket is felhozni, mert bebizonyul mindig, hogy ahol és amikor az Isten törvényeit hallgatni egyszerűen »nem szokták«, ott minden rossz bekövetkezik és burjánzik a sokféle bűn. Amint egy kis konfirmációi kézikönyvünk is szépen rámutat, már a legelső bűn is a hitetlenség által jött be a világra, mert az első ember pár nem hitte el, hogy amit Isten parancsol, az igaz és szent, amit megszegni halálbüntetés nélkül nem lehet. Az igaz vallásosság ébrentartása tehát rendkívül fontos úgy a közjó, valamint az egyesek javának érdekében is. Ezt bizonyítgatni ma már teljesen fölösleges, amikor különben is az igazán képzett és művelt lelkek rég kiábrándultak az u. n. exact tudományok imádása egyedül idvezítőnek képzelt hitéből. Bennünket közelebbről az fog érdekelni, mi az oka s van-e és mi az orvossága az igazi vallásosság e hiányának ? Mindjárt letárgyalhatjuk először is, amit felhozni nagyon gyakran szokás, s amit igy fejezhetünk ki: »keresd a papot!« Igen, ez az általános kuruzsló eljárás minden egyházi bajnál azok részéről, kik mindig és mindenütt a lelki pásztort állítják bűnbakul. A lelkipásztor az oka, ha szegény, tehetetlen az eklézsia, mert nem tesz semmit, nem működik és nem működhet annak előhaladására. Mért nem teremt ott, ahol nincs ? Mért nem erélyes, körültekintő, szigorú, mért nem követel meg mindent, minek enged, mért tesz bizonytalan zengést a harci trombita ? Ha elégedetlenség, zavar van a gyülekezetben, ki volna más oka, mint a lelkipásztor, aki követelődző, nem bölcs, tapintatlan, összeférhetetlen és van valami a viselkedésében, ami sértő, a krisztusi szelídség, alázatosság, türelem nem sajátja, túlságosan igazságos akar lenni, holott ha senki sem akar engedni, elvész a világ. E szerint a megdönthetetlen axióma szerint a lelkipásztorok az okai annak is, ha templomba nem járnak a hívek. Nem tudják ők még azt sem, ami — e vélemény szerint — egyetlen teendőjük volna, a predikálást megtenni, pedig egész héten egyéb dolguk sincs, mint erre előkészüíni. Lm részemről szeretném minden így gondolkozótól jó szívvel megkérdezni : volt-e már abban a szegényes református templombau, s hallgatta-e már p. o. annak a lenézett, egyszerű, öreg, gyöngének tartott lelkipásztornak beszédét és gondolkodott-e affölött, hogyha talán erő a természet rendje szerint nem is lehetett abban a kellő mértékkel; de mennyi élettapasztalat, bölcsesség, személyes hit, jóságos lelkűiét, Isten igéjének ismerete tette vonzóvá azt a beszédet? Egyszóval próbálta-e már Isten igéjét szomjuhozó lélekkel hallgatni meg a legkisebb, legszegényebb templom leggyöngébbnek vélt lelkipásztorát és ha ezt próbálta, csalatkozva távozott-e a templomból ? Mert ebben rejlik a dolog kritériuma: a nem szomjuhozó beteg testnek ott lehet a legüdítőbb élővíz, hideg leli tőle, mig az egészségesnek szomjúságát oltja. így a nem fogékony lélek előtt a legjobb igehirdetőnek munkája is csak üres brillirozásnak tetszik, az Isten igéjéért szomjuhozó pedig üdülést talál a leggyöngébb tehetséggel hirdetett igében is, csak Isten igéje hirdettessék. De hát azért a lelkipásztor, hogy felrázza az alvó lelkeket és tegye fogékonnyá. Óh igen, tesszük is ezt több-kevesebb erővel, azért tudjuk is, hogy mindent ettől tenni függővé s a lelkipásztort tenni felelőssé a nép templomkerüléséért nem lehet. Óh igen, ébresztgetjük mi az alvókat, de most a legjobb munkának eredménye is alig megmérhető csekélység. Öntözünk s gyomlálunk, de Isten adhatja csak az előmenetelt, Ő teremti a dús termőföldet és a sivár homoksivatagot. A homoksivatagban pedig nem kél ki a legjobb mag sem, nem ered meg a legnagyobb gonddal ültetgetett plánta. Az az, hogy megered néha. Tudunk erre is példát, hogy a megrögzött templomkerülés ilyen helyén egyik fiatal lelkipásztor mindeneket megpróbálva működött tehetséggel, buzgósággal, maga és családja jó példaadásával, minden időt és alkalmat felhasználva a javításra és nem is maradt el az eredmény. Mikor működését megkezdte, télviz idején vasárnap délelőtt szokott lenni úgy 3 férfi a templomban, s 6—7 esztendő múlva már 5, de talán 6 férfi is szokott lenni ugyanott. Tehát tiszta a számítás : ha 60 esztendeig működhetik, lehet még 30 buzgó férfiú is télen, vasárnap délelőtt. (Folyt, köv.)
