Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-08 / 27. szám
457 458 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor. (Folytatás.) De itt ismét azt vetik szemünkre, hogy az egyháznak nem minden betegségét kellett volna olyan keserű orvossággal gyógyítanunk, nem kellett volna elevenig vágnunk, sőt minden bajt nem is kellett volna gyógyszerünkkel ellátnunk! de némelyet gyöngéden kellett volna gyógyítanunk, a másikkal szemben türelmesen kellett volna eljárnunk, ha egyszer a kiirtása nehézséggel jár. Erre válaszom az, hogy mi annyira mégis csak ismerjük az egyházat, hogy mindig volt s mindig leendő hiányai nincsenek rejtve előttünk: e hibákat a kegyeseknek helyteleníteniük kell ugyan, de mégis inkább tűrjék, mint, hogy miattuk harcias küzdelembe bocsátkozzanak. Egyébként igaztalanságot művelnek velünk ellenfeleink, mikor felettébb való zordsággal vádolnak bennünket, mint akik nehány jelentéktelen tévely miatt kellemetlenséget zúdítottunk az egyházra. Mert e vádjukat is szívesen hozzácsatolják a többihez, hogy minden tőlük telhető módon nagyobbnak tüntessék fel azon dolgokat, melyekről vitát támasztottunk, hogy mindenki előtt nagyobbnak tűnjék fel a mi harcias szándékunk, mint aminőnek eddig látszott. Mert ezt nem tudatlanságból, hanem ravasz szándékkal teszik, mivel jól tudják, hogy azon durvaságnál, melyet ránk fognak, nincs semmi gyűlöletesebb dolog. Hanem azért istentelenségük derül ki abból is, hogy épen a legnagyobb dolgok felől oly megvetőleg beszélnek. Hát csakugyan így áll a dolog? Mikor arról panaszkodunk, hogy Isten tisztelete be van mocskolva, imádása egyenest megrontva, az üdvösség tudománya sok veszélyes tévedéssel megfertőzve, Krisztus érdeme eltemetve, minden szentség becstelen kezekkel szétdulva: akkor azt érdemeljük, hogy tudatlanságunkon nevessenek, mintha a jelentéktelen kérdésecskék hánytorgatásával fárasztanók magunkat s a világot ? De mivel nem érdemes e dolgokat csak úgy futólag érinteni, szükséges, hogy nagyobb igyekezettel magyarázzam meg előttetek azon dolgok magas és fontos értékét, melyekért most harcban állunk : s ebből majd kitűnik, hogy e dolgokat nemcsak hogy figyelmen kívül hagynunk nem lehetett, de semmi módon ki nem kerülhettük, ha nem akartunk Isten színe előtt a legnagyobb bűnbe s gonosz hűtlenségbe kerülni. S ez azon három fejezet között, melyet legelői említék, a harmadik tárgyát képezi. Először azt szeretném, hogy minő ábrázattal vádolnak bennünket, hogy felettébb csekély okok miatt háborúságba döntöttük az egyházat. Mert, ha a mi vallásunkat csak annyira becsülnék is, mint a régi bálványimádók a magukét, az annak megőrzésére irányuló vágyat, mit azok minden más gondnál s dolognál magasabbra tartottak, nem vetnék meg annyira. Mikor azok azt mondják, hogy oltáraikért, tűzhelyeikért harcolnak úgy látszik, hogy az összes okok között a legjobbat s a legelfogadhatóbbat hozzák föl. Ezek előtt az Isten dicsőségéért s az ember üdvéért kezdett küzdelem majdnem teljesen haszontalan dolognak tűnik fel. Nem igaz az, amit szemünkre vetnek, hogy valami haszontalan árnyékért harcolunk. A keresztyén vallás egész lényege kérdésben forog. Ha másról nem volna is szó, hát oly csekély becsűlésben áll előttünk Isten örök és sérthetetlen igazsága, melyet annyi kiváló bizonysággal erősített meg, melynek érdekében annyi szent próféta, annyi martír ment a halálba, melynek maga az Isten fia hirdetője, tanúja volt s mit végre saját vére hullásával pecsételt meg: hát oly jelentéktelen dolog ez, hogy nekünk se meg nem látva, se meg nem hallva lábbal kellett volna tapodnunk? De áttérek a részletekre. Tudjuk, hogy Isten előtt mily gyűlöletes dolog volt a bálványimádás. Gyakran beszél róla a történelem, hogy úgy a zsidó nép, mint más nemzetek között mily borzasztó büntetésekkel sújtotta. Szájából halljuk, hogy azt megboszúlja minden időben. Mert mihozzánk szól, mikor szent nevére esküszünk, hogy nem tűri dicsőségének a bálványokra való átvivését; hozzánk szól, midőn kijelenti, hogy ő erős bosszúálló Isten, ki egyéb bűnöket is, de ezt a vétket főleg megbünteti a fiákban harmad és negyed iziglen. E vétek az, melyért Mózes, ki egyébként oly szelíd indulatu férfiú volt, Isten leikétől ihletve, megparancsolta a lévitáknak, hogy „menjenek által és jöjjenek vissza a táborba; egyik kaputól fogva a másik kapuig és ki ki mind ölje meg az ő atyjafiát, barátját és rokonságát.“ (II. Mózes XXXII. 27.) Ez volt a vétek, melyért Isten népét annyiszor sújtá dögvésszel, éhséggel, fegyverrel, ezért verte meg a nyomorúság minden fajtájával. Ez volt a vétek, melyért először Izrael hatalmas királyság, aztán Juda dőlt meg. E miatt pusztáit el Jeruzsálem, a szent város, ezért omlott le Isten temploma, mely akkor magában állt a világon; s a nép, melyet a többi közül Isten különösen kiválasztott, mellyel Isten szövetséget kötött, mely egyedül hordozhatta Isten jóságának jegyeit, egyedül élhetett védelme s vezérlete alatt s amelyből kellett végtére születni Krisztusnak, e bűnért szenvedte a nyomorúság minden faját, ezért veszté el méltóságát, ezért ment száműzetésbe, ezért jutott el majdnem az enyészetig. Hosszú volna minden részletet elmondanom. De a próféták Írásaiban nincs egyetlen lap, mely ne hirdetné hangosan, hogy nincs semmi, ami Isten haragját jobban fel tudná kelteni. Hogy értsük hát ? Hát mikor szerteszét a világon azt láttuk, hogy a bálványimádás uralkodik, szemet kellett volna hunynunk ? Pedig ezt tennünk annyit jelentett volna, mint a világot halálos álmába még jobban elringatni, hogy fel ne ébredjen. (Folyt, köv.) 27*
