Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-01 / 26. szám

439

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

440

két, amelyeket bátor voltam most megtenni. Ezt tenni kötelességünk úgy egyházunk, mint az 1848 : XX. t.-c. iránt, amelyet megbénítanunk nem szabad sem gyengeségből, sem lojalitásból. De kötelességünk ez a kormánnyal szemben is, nehogy valaki lojális eljárásunkkal szemben azt az illúziót táplálja, hogy itt egy teljesen kielégített felekezet van.

Anélkül, hogy a történelmi fejleményeket itt elő akarnám adni, a nélkül, hogy rámutatnék azokra az eseményekre, sokszor erőszakoskodásokra, a melyek folytán különböző vagyon jutott különböző felekezethez, csupán, mint tény kívánom konstatálni, — s azt hiszem, igazságos ember azt kétségbe nem vonhatja — hogy a protestánsoknak bizony nagyon kevés jutott. Ennek dacára én mégis azt teszem fel, hogy a kormánynak velünk szemben tanúsított ez az eljárása azt fogja eredményezni, ha ugyancsak felekezeti részről más oldalról bőséges igények fognak érvényesülni akarni és talán érvényesülni. Ezért nem szabad nekünk táplálnunk azt az illúziót, mintha mi ki volnánk elégítve. Joggal mondhatjuk, hogy ha az utolsó fillérig is megadja a kormány mindazt, amit kérünk, akkor is az, amit a többi felekezet már élvez, jóval meghaladja azt, amit mi csak ezentúl kapunk. Ne gondolja tehát senki, hogy a serpenyőbe olyan súlyt dobtak bele a mi javunkra, amelyet ellensúlyozni kell a másik serpenyőben. Ezt az igazságot, ha nem is ilyen nyersen, de azt hiszem, ki kell emelnünk. Amidőn tehát a zsinat elfogadja az elnökség indítványát, indítványozom, hogy minden rekrimináció nélkül, a dolognak élére állítása nélkül, az objektivitás szigorú megtartása mellett ezt a gondolatot juttassa kifejezésre. ________

Zsinat.

A miniszteri leirat felolvasása után báró Bánffy Dezső elnök előadta, hogy a két protestáns felekezetet közösen érdeklő ügyek tárgyalására kiküldött bizottság a leiratot tegnap tárgyalta és a miniszter ajánlatát, a kormány kilátásba helyezett segélyezését köszönettel elfogadandónak jelentette ki (Élénk helyeslés /), valamint intézkedett is már arra nézve, hogy a miniszterrel a tárgyalások a részleteket illetőleg, folyamatba tétessenek.

Az adott körülmények között a kormány ajánlatával meglehet elégednünk, tekintettel az államháztartás egyensúlyának helyreállítására is és tekintettel arra is, hogy mi nemcsak felekezet, hanem állampolgárok is vagyunk, (Igaz! Úgy van !) számolnunk kell a helyzettel s tekintettel kell lennünk arra, hogy a miniszter maga is kijelenti, hogy ez a kezdeményező lépés és leiratában, valamint az alkotandó törvényben is megnyugvást nyújt arra nézve, hogy ezzel a kérdés véglegesen nincs megoldva. Én úgy tartom és az elnökség is úgy tartotta,

hogy ezek szerint az előfeltételek igenis megvannak, hogy törvényeinket szentesítés alá terjesztvén, a továbbiak iránt a törvények szentesítése után intézkedhessünk, illetőleg nyugodtan kezdhessük meg a hívek terhén való könnyítés nagy és fontos munkáját és megkezdhessük a lelkészek nyugdíjigényének rendezését.

Ez után mindjárt Hegedűs Sándor ő excellenciája mondta el a lapunk vezető helyén egész terjedelmében közölt s általános helyeslésre talált beszédét.

György Endre : A kormány leirata alkalmas arra, hogy megnyugtassa híveinket és ennek folytán alkalmas, hogy a zsinat által már elfogadott törvényjavaslatokat felterjesszük. Különösen megnyugtat a leiratnak két passzusa. Az egyik az, amely á szóban levő összeg folyósítását csak kezdeményező lépésnek tekinti, a másik az, amely az 1848 : XX. t.-c. en alapuló igényeink elől nem akar elzárkózni. Amire nagy súlyt helyezek, az különösen az a körülmény, hogy a 3 millió állandó dotáció iráüt törvényjavaslat fog beterjesztetni. A kormány törvényileg akarja ezt az összeget részünkre biztosítani és ezért én hozzájárulok azon köszönet kifejezéséhez, melynek az előttem szólott főgondnok úr oly szép szavakban adott kifejezést. (Helyeslés.)

De, főtiszteletü zsinat, különösen két dolog késztetett a felszólalásra. Az egyik, hogy a kormány leiratában találok egy pontot, amely felkelti aggodalmamat és amelyet nem tudok összhangba hozni az 1848 : XX. t.-c. rendelkezéseivel. Az elszámolás kötelezettségét értem. En ellentétben találom ezt az 1848: XX. t.-c. szellemével, mert az elszámolás kötelezettsége magában foglalja az elszámolás megbirálását, mit én a magam részéről semmi körülmények között nem volnék hajlandó megengedni. Egyházunk autonómiájának szempontjából kötelességünk a kérdésnek erre az oldalára nagy súlyt helyeznünk.

A másik szempont, amire fel akarom hívni a főtiszteletü zsinat figyelmét, az, hogy mi úgy az államkincstár érdekei szempontjából, mint az egyház, valamint az egyházon kívül levő magyar állampolgárok szempontjából a lehető legmesszebb mentünk el akkor, amikor zsinati törvényeinkben adóztatási kulcsot állapítottunk meg, mely kulcson túl vesszük csak igénybe az állam segélyét és ezt a kulcsot oly magasan állapítottuk meg, amihez hasonlót nem találunk sehol.’ Ilyen magas egyházi kulcs mellett kérvén csak a kiegészítést, elmentünk a méltányosságnak, a polgártársaink iránt való tekintetnek és az államkincstár érdekei iránt való tiszteletnek legvégső határáig. Ily viszonyok között most mar csak egy dolog van hátra és ez az életbeléptetés kérdése.

A zsinati törvény szentesítése esetén a zsinati adóztatási rendszert nem tartom életbeléptethetőnek mindaddig, amig arra nézve törvényhozásilag külön intézkedés nem történik.

Báró Bánffy Dezső vil. elnök: Néhány felvilágosítást kívánok adni.

Az első az elszámolás kérdése. Én is abban a