Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-06-10 / 23. szám

395

DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP.

396

azok az érvek, melyekről mindkét irányban lehet vitatkozni. De Krisztus örök szabálya, melyet sem egy, sem más irányban nem szabad megváltoztatni, sőt amelyről még nézeteltérést támasztani is tilos, hogy a lelkiismeretet szolgaságba hajtani nem szabad. Ezen kívül az ellenfeleink által előszabott törvény olyan, hogy a lelkeket csak kínozhatja s utoljára meggyilkolhatja. Mert azt parancsolja, hogy az ember évenként minden bűnét vallja meg a papnak s ha nem teszi, a bocsánat elnyerésére nem maradhat reménye. Azok, akik komolyan, azaz Isten igaz félelmében kísérletet tettek, úgy találták, hogy így bűneinknek század részét sem lehet megváltani. A következmény az volt, hogy semmi módon menekvést találni nem tudván, a kétségbeesés karjaiba dőltek. Viszont, akik könnyen eleget akartak tenni Istennek, azok a képmutatáshoz a legalkalmasabb köpönyegnek találták a fülbegyónást. Mert azt hitték, hogy Isten itélőszéke előtt is elvégezték dolgukat, ha egyszer a pap fülébe kitálalták bűneiket, s mivel a megkönnyebbedés oly kevés akadállyal van egybekötve, annál bátrabban vétkeztek. Aztán, mig elméjükben ez a vélemény gyökerezett, azt hitték, hogy a törvény parancsolatát teljesítik, ha bárminő előszámlálásban minden bűneiket összefoglalják, pedig tényleg ezeknek ezredrészét sem ölelték fel. Vájjon miért hangoztatják ellenfeleink, hogy mi az egyház tanát forgattuk fel? Azért, mert mi a nyomorúlt lelkiismeret felsegélésére igyekeztünk, hogy a kegyetlen zsarnokság igája alatt el ne vesszenek, vagy azért, mert a képmutatókat nyílt napfényre hoztuk rejtekeikből, hogy magukat alaposabb vizsgálat alá vegyék s Isten Ítéletéről, mely alól előbb kibúttak, tisztább véleményük legyen.

Mégis azt mondhatná valaki, hogy bár sok volt a javításra szoruló visszaélés, az egyéb tekintetben szent, hasznos és hosszú használat által szentesített törvényeket ily hirtelenűl s egészen megsemmisíteni még sem kellett volna. A husevésről legfelebb azt mondhatom, hogy az erre vonatkozó tanunk teljesen megegyezik a régi egyházéval: tudjuk, hogy a régi egyház körében a hús evése, vagy a tőle való tartózkodás szabad volt.

(Folyt, köv.)

Református egyházi lapszemle.

„Erdélyi Prot. Lapu 17 — 18. ez. „Pap-képviselők“ cimü cikk előbb azzal foglalkozik, hogy rai előnnyel jár az egyetemes egyházra, hogy egy pap egyszersmind országgyűlési képviselő is ? Nem lehet tagadni, hogy a vallások, sőt a felekezetek is alapelveikben egy-egy külön világ és életnézetnek képviselői, amelyek érvényesülni kivánnak az állami élet körében és vezetésében is. Ennek felszólalójának lenni és pedig nemcsak nagyjában és elvi alakban, de a kérdések gyakorlati megoldásánál is, alapos és részletes tanulmányok alapján. Éhez képest elenyésző csekélység az, mit némelyek legtöbbre tartanak, hogy t. i. az illetők egyházuk és társaik anyagi érdekeit s érvényesülését munkálhatják.

Majd azzal foglalkozik, hogy a papnak országgyűlési képviselősége minő hatással van gyülekezetének valláserkölcsi életére? E téren a mérleg határozottan a veszteség oldalára billen. Vallásának és egyetemes egyháza érdekeinek szolgálhat javára képviselősége, de gyülekezetének — soha. Eltekintve attól, hogy gyülekezete tagjai egy részével is politikai ellentétbe jut. Eltekintve a jelöltség idején való kortesutaktól, azokkal járó kellemetlenségektől, inzultusoktól, amelyektől bizony az ellenfél a papi palástot sem kíméli s azoktól a hivatali kötelességek szükségszerű elhanyagolásától, melyek ez időre esnek. Az igazi nehézség, őszintén szólva, a kötelesség összeütközés csak akkor kezdődik még, mikor a jelöltből szerencsés választott iesz. A képviselőnek állandó tartózkodás miatt Budapesten kell laknia; a papnak pedig az egyházi törvények rendelik, hogy egyházközségében lakjék és személyesen teljesítse a papi kötelességeket. Summa summárum: papnak és képviselőnek lenni egyszerre s mind a kettőnek egy paphoz illő lelkiismeretességgel eleget tenni: nem lehet.

Nagy Károly: „Május 1.“ eimü cikkében azt mondja, hogy a mostani májusok első napjai figyelmünket a természet szépségeiről arra a társadalmi jelenségre fordítják, melyet szociálizmusnak nevezünk. E jelenség gél ma már komolyan kell foglalkozniok nemcsak az állami élet vezetésére hivatott politikusoknak, az elméleti és gyakorlati szociológusoknak, hanem az egyházaknak s ezek munkásainak, a vallászolgáinak : a papoknak is. Dr. Bernáth István, a gazda, azt kiáltja oda a papnak : szeretetet, anyagi és erkölcsi támogatást adjatok a népnek ! Dr. Balthazár Dezső, a pap, azt kiáltja oda a gazdának : a szó és alamizsna nem segít a népen ; földet a népnek, hogy legyen kenyere az éhezőnek, „tulajdonit a vagyontalannak ! Érdekes tünet. Méltó az elmélkedésre.

„Prot. Egyházi és Iskolai Lapu 18—19. sz. Dr. Székely József: „A Kálvin szövetség“ címmel irt értékes dolgozatot, melyben az alakítandó Kálvin szövetség szükségességét indokolja. Fejtegeti ama kérdést, hogy van-e az egyháznak feladata, szerepe a szociális kérdés megoldása körül ? Itt kétféle túlzástól kell óvakodnunk. Az egyik az, mely szerint a szociális kérdés megoldása a maga teljességében az egyházra vár. Erre az álláspontra helyezkedik a római egyház. A másik túlzás, mely szerint az egyháznak a szociális kérdés semmi feladata nincs. Istenországa lelki ország, az egyház lelki javakért küzd s igy az anyagi kérdések mellett közönyösen haladhat el. Azt mondja tovább, hogy az egyház szociális feladata semmiesetre sem abban áll, hogy mint egy uj társadalmi rendszer létesítője lépjen fel, avagy a meglevő társadalmi rendszernek minden hibáival, fogyatkozásaival együtt védelmére keljen. Az egyház nem állhat csak a szegények mellé, hogy a gazdagok ellen mennydörögjön; de nem is léphet fel mint a gazdagok pártfogója, hogy a szegényeket nyomorúságuk ellen való panaszaikban mindig csak a mennyei üdvösségben leendő kárpótlással biztatgassa. Az egyháznak az evangéliomot, e társadalmi ujjászülő erőt kell bevinnie a