Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-08-27 / 35. szám
603 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 604 Nováknál a 9., 10., 11. §. a hétköznapi istenitiszteletek rendjét igy állapítják meg: 1. Fohász, az urasztalánál (k.). 2. Fennálló ének: 1. v. 3. Fő ének: 2—4. v. 4. Imádság, (sz.) Miatyánk, a szószokén. 5. Ének: 1. v. 6. Megáldás, esetleg hirdetés, az urasztalánál. 7. Ének. Délután: Úgy, mint délelőtt. 10. §. Ha az istenitiszteletet nem lelkészminőségü egyén végzi: akkor az 1. sz. elmaradás a 6. sz. is a szószéken megy végbe. 11. §. Hétköznapi bibliamagyarázat alkalmával a rend ez: 1 — 3-ig mint rendesen. 4. Imádság a szószéken. 5. Ének: 1. v. 6. Bibliamagyarázat. 7. Miatyánk. 8. Ének. 9. Megáldás, esetleg hirdetés az urasztalánál. 10. Ének. Novák tehát eltér a mostani gyakorlattól abban, hogy 1. a lelkész szereplését az urasztalnál. (1. és 6. p.) óhajtja. 2. egy énekkel többet vesz fel (5. p.) 3. a 10. §. föltételével. 4. a bibliamagyarázat08 istenitiszteletnél a lelkészek uraeztali szerepeltetésével s a bibliamagyarázat előtt még egy éneknek (5. p.) fölvételével. A hétköznapi istenitiszteletre vonatkozólag is igen következetesnek, szépnek tartom Novák javaslatát, életbeléptetését szivesen óhajtom, de a 10. §. törlésével. Nagyon helyesnek találnám még azt is, ha elrendeltetnék, hogy mindennap a 11. §-ban meghatározott módon kell megtartani a hétköznapi istenitiszteletet, csakhogy a bibliamagyarázat helyett bibliaolvasás lenne. (Folyt, köv.) Kis József. Indokolás. (Folytatás.) 2. Kezdő vagy fennálló ének (invokáció). Hosszabb indokolás felesleges. Az 1. sz. a. a lelkész kezdte, itt nyomban a gyülekezet kezdi meg az istenitisztelelet, amaz beszédes szóval, fohásszal, emez zengő szóval, énekléssel. Lelkész és hi vei együttes és párhuzamos cselekvése által megalakult a kultuszközség, az Istent tisztelő gyülekezet. Odakint vannak egyének, családok, van pásztor és vannak juliok, van egy jogi intézmény, az egyházközség ; de idebent és csakis idebent és csakis igy van az a konkrét valóság, a keresztyén gyülekezet. A fennálló ének nem lenne alkalmi, hanem általános, mindig kötött (liturgiái ének). A vasárnapiak jórészben alkalmasak is e célra. Igen jó az „Uram, a töredelmes“, a „Szűkölködünk sok mértékben“. Az ünnepiek a 6. sz. alatt lennének jól fölhasználhatók. Lelkész a fennálló ének alatt az urasztalánál marad. Egyébként is kívánatos lenne, hogy őt az istenitisztelet alatt mindenki és mindig lássa. (Mikor jön el az ideje templomaink célszerűbb szerkezetének és berendezésének ?!) 3. Az 1. és 3. sz. még csak a kezdet kezdete, az indulás, vagy hasonlattal élve, az átlépett küszöb s most következnék az, amit templomba bejött híveink helyfoglalás után magánosán szoktak elvégezni : a magánáhitatoskodás. Megmaradhat továbbra is; ámde magában véve nem elég. Az egyes hivő, az egyén a templomba való megérkezés után beleolvad a hivek seregébe, az ünneplő, Istenét dicsérő, épülni kívánó gyülekezetbe nem magán-, hanem gyülekezeti áhitatoskodás végett jött el a templomba. Ezért feltétlenül következnie kell itt egy olyan kultuszcselekménynek, mely ne az egyénnek, hanem a gyülekezetnek érzelmeit fejezze ki, ne töredék, hanem egész legyen. Hogy jól megértessünk : jöjjön segítségül az emlékezet és a képzelet! Gondoljunk a jeruzsálemi templomra ! . . . Az istenitisztelet e pontján mintha a templom előcsarnokában volnánk, az áldozati oltár mellett, amelyen már felszítottuk, ép most szítottuk fel a tüzet az együttes áldozás céljaira. Magánoltároknak itt helye nincs. Oda kell járulnia mindenkinek a közös oltárhoz, arra kell ráhintenie tömjénét, mirrháját, hadd lobogjon az oltártüz hatalmas lángokban ég felé! És lehetne-e nálunk ez a tömjén és mirrha más, mint az alázatos, töredelmes szív és lélek? A szív, a gyarló ott kint kapott sebeitől fájdalmasan vérző emberi szív . . és a lélek, az Istenéhez vágyódó, bátorítás, vigasz és épülés után óhajtozó lélek. Hintsük hát a közös oltárra ezt! Öntsük hát ki ezek töredelmét, buzdulását közös kultuszcselekményben, bűnös voltunkat megvalló, Isten kegyelméért esedező könyörgésben ! Egy ily liturgikus, kötött könyörgésnek felvételét igen erős okok javallják és támogatják. . . Megszólal mindjárt a tapasztalás és azt mondja, hogy a templom küszöbének átléptével kivülhagytuk ugyan a zajos világot; de gondjait, vesződéseit nem ; az élet küzdelmei közt ellankadt lélek nem szerzi vissza egy varázsütésre emelkedni tudó, ég felé szárnyaló erejét és szivünk bizony a legtöbbször szánalmasan vérzik, sajog a kisértés tőreitől kapott sebeiben, nyugodtságát, békességét nem találja meg azonnal. Időre van szükség, mig a „belső ember“ magába tér s összeszedi, felkészíti magát. S hogy erre a célra a csupa éneklés egymagában még nem elég, azt a helyzettel ösmerős, még ha nem lélekbúvár is, azonnal átlátja. Az ének zeng, de dallama, de szövege oly sokféle ; lehetetlen, hogy
