Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-08-27 / 35. szám
605 DUNÁNTÚLI PROTESÁTNS LAP. 606 eltalálja és kifejezze az általános vagy legalább átlagos lelkiállapotot. A tény pedig itt az, bogy a legtöbb hívőt gyarlóságának és Isten kegyelmére való rászorultságának érzete vonja a templomba, az istenitiszteletre. Ennek a lelkiállapotnak, ennek a kiáltó, parancsoló szükségnek teszünk jó szolgálatot, eleget, ha itt a fennálló ének után megszólaltatunk egy, a most vázolt lelkiállapotnak megfelelő kultuszcselekményt, egy liturgikus, tehát kö- 1ött, mindig ugyanazokkal az érzelmekkel és gondolatokkal foglalkozó imádságot, ha alkalmat nyújtunk a magábaszálhísra. Beljebb visszük ezáltal az istenitiszteletünket az emberi lélekbe és erősen hisszük, híveink szeretetébe is. Lélek és igazság lesz abban, gyakorta több, mint az utána következő kultuszcstlekményekben. A lelki üdvével komolyan törődő hívőre nézve mindig megkönnyebbüléssel, „szivbeli viduiással és megtágulássál'* fog járni ez a nyilvános böjtölés és gyónás; de a könnyelműnek, a közönyösnek szivéhez is egyenes utat találhat ez a belső igazsága, komoly méltósága által egyiránt megkapó, megható önmagábaszállás. Mikor egy gyülekezet válik bűnbánó publikánus-á, mikor gyarlósága, bűnössége érzetében egy gyülekezet veri a mellét s Istenéhez sóhajt : az csak igaz, lélek szerint való, csak megható, csak fenséges és csak vonzó lehet ! És társul szegődhetik hozzá és részt vehet benne bármely sorsú, bármely állapotú ember. Emlékezzünk az úrvacsorát megelőző közgyónásra és hatására ! Ezért is bele kell vinnünk istenitiszteletünkbe állandó alkotórészül. Legyen intézménnyé az igazi evangyéliomi értelemben vett, lélekben és igazságban nyilvánuló böjtölés és gyónás ! Adjunk igaz tartalmat, adjunk méltó tisztességet ezeknek az őskeresztyén fogalmaknak, amelyeket reformátoraink és őseink még igen jól értettek és igen helyesen alkalmaztak ! Nagy szolgálatot teszünk általa a lelkeknek is ; anyaszentegyházunknak is, az Isten ügyének, az evangyéliomnak is. De van még egy harmadik okunk is s ez a következő: Az istenitiszteletnek mulhatlan szüksége van felekezeti színezetre vagy bélyegre is ; rá kell ütnünk arra nejünk is a saját bélyegünket, hogy állandóan rajtamaradjon. A mi bélyegünk pedig a hit által való megigazulás dogmája. Ezt a dogmát, persze alkalmas kultuszformában, bele kell építenünk istenitiszteletünk alkotmányába és pedig éppen itt, mintegy a szentély szemöldökfája gyanánt. Okát is adjuk, hogy miért ? Mikor a lelkész az előfohászban, a lélekben és igazságban való imádást hangoztatja, azzal csak azt fejezi ki még, hogy a kezdődő istenitisztelet keresztyén istenitisztelet lesz. Ennek a visszhangja mintegy az invokációi ének is. De már itt, a 3-ik számnál, ahol az istenitisztelet bevezető része végéhez közeledik és be is fejeződik : szükség, hogy az általános keresztyéni alapszínből egy karakterisztikus alapszin kiváljék és szembetűnővé legyen ; szükség, hogy most már a határozott felekezeti bélyeg is láthatóvá legyen; hadd értse most már mindenki, hogy itt nem katholikus, nem görög, ha nem protestáns istenitisztelet van folyamatban. Ez pedig semmi más által nem történhetik oly jellegzetesen, mint a sarkalatos protestáns dogma beölelése és megszólaltatása által. A lélekben és igazságban való imádás, mint alapelv, mint fundamentum mellé hadd jöjjön most már a másik nagy erő, a hit által való megigazulás tanának oszlopa; hadd tájékozódjék az idegen, hadd értse folyton folyvást az avatott, hogy istenitiszteletünknek is egyik erőssége, oszlopa ez a tan. Oszlop és erősség, mely nélkül a prot. léleknek az istenitiszteletben sincs mihez támaszkodnia, mert ott sem lelhet nyugalmat, békét, épülést más által, mint a Jézus Krisztusban vetett hit által Isten kegyelméből. S aztán ha ceremóniáktól mentes istenitiszteletünk ennek a tannak is képe, még pedig negativ képe : had álljon ott ezentúl a pozitív kép is már, mint az evangyéliomi református istenitisztelet hiteles és ellentmondást nem tűrő apológiája ! . . . Végül csak egyet, csak azt még, hogy a Kálvin liturgiájában, \alamiut a legtöbb külföldi ref. egyház mai liturgiában is ott van az istenitiszteletre előkészítő bünvallomás és igy, ha mi is felvesszük, hivebbek leszünk Kálvinhoz és rokonabbak külföldi református testvéreinkkel. — Jegyzet. E szám végeztével a hívek leülnek, a lelkész elhagyja az urasztalát és ülőhelyére megy. Az 1—3. sz. alattiakban kiraeríttetvén az istenitiszteletet előkészítő, általános része, következik az istenitisztelet középpontjára, mint különösre vagy alkalmira való áttérés. Képben szólva : a templom tornácán már áthaladtunk, lelki áldozatunkat, alázatunkat ott bemutattuk, az isteni tisztelet főcselekményére, Isten imádására és sz. igéjéuek hallássra kellően előkészültünk. Most, ime, már a szentélybe lépünk, a főcselekmény végrehajtására . . . Ebben a részben tehát mindenik elem az Isten igéjéhez alkalmazkodik, annak uralma alatt áll. Első számul önként kínálkozik itt a 4-ik szám, a gyülekezeti főének, mint a lelki megkönnyebbüléshez jutott gyülekezet örvendező ténye. Ez az ének már nem lehet általános természetű, hanem a lelkész által az alkalom természetének megfelelően kiválasztott, tehát ahoz a tárgyhoz alkalmazkodó, amelyről az ige fog szólni s a versszakok terjedelme és benső összefüggése szerint 2—4 versszak lehet. Végső sora alatt a lelkész a szószékre megy és ott 5- ik szám gyanánt imádságot mond. Ez az u. n. egyházi beszéd előtti imádság, mely Isten dicsőitéséből, munkáinak, tökéletességeinek, jótéteményeinek alkalmi magasztalásából áll s mintegy rátereli a lelkeket a hirdetendő istenigéjére. Ennek végeztével, mintegy annak bizonyságául, hogy a gyülekezet megértette, miről van szó s hogy vágyakozik annak hallására és befogadására, jönnie kell 6- ik szám gyanánt e.gy vers eiéneklésének. Ennek persze szorosan a tárgyhoz kell simulnia közönséges vasárnapokon is, ünnepeken pedig még inkább, amidőn éppen az u. n. ünnepi fennállókat lehet cél- és tárgyszerűen megszólaltatni. De lehet úgy itt, mint a 8. sz. a. karének is, nem állandóan, hanem olykor-olykor, mintegy az éneklésbeli Ízlés pallérozásául s csupán átmenetileg, addig, mig a gyülekezet rá nem szokik a jobb és helyesebb, a szebb éneklésre. A ref. istenitisztelet természete nem tűri meg sem a szóló, sem a magán-35*
