Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-12 / 11. szám
183 DUNÁNTÚL/ PROTESTÁNS LAP. 184 ténhetik a nyugdíjazás, akkor igazságos dolog-e legnagyobb részben a lelkészek befizetéseire alapítani a nyugdíjintézetet ? Ha csak a peregrinálás szégyenétől akarnak megmenteni egyeseket, akkor az országos közalapból gondoskodjanak azoknak szerény megélhetésükről ; akkor felesleges a nagy apparátussal szervezendő nyugdíjintézet. Attól nem kell félni, hogy a lelkészek tömegesen kérnék nyugdíjaztatásokat még 30—40. évi szolgálat után is. De ha akadnak egyesek, akiknek családi viszonyaik kívánatosabbá, reájuk nézve kedvezőbbé teszik az esetleg fél fizetésre való nyugalomba vonulást, mint a káplánnal való lelkészkedést: nem kellene elzárni mereven az útját a nyugalomba vonulásnak, amelyre elvégre befizetései után jogot is szerez, meg nem lesz arra kényszerítve, hogy mintegy fegyelmi Ítélettel érje el célját „az egyház érdekében Ezek után rátérek magára a törvény- és alapszabályjavaslatra. A törvényjavaslat 1. §-a kimondja a lelkészi nyugdíjintézetnek a már létező orsz. lelkészi özvegy árva gyámoldával való szerves összeköttetését. A legutóbbi zsinat legmagasztosabb intézményének megmentéséért a lelkészi kar — azt hiszem — hogy a végletekig menő áldozatra is kész. A hibás számítási alapon megindult gyámolda az első öt év alatt sok keserű könnyet törült le az eredetileg Icarenc éveknek tervezett idő alatt özvegyekké és árvákká lettek szemeiből. Akkor kívántuk, hogy azonnal kezdje meg működését, most ne sajnáljuk az áldozatot ! A 2. §-ba szerettem volna, ha a tagok közé a theologiai tanárok is fel lettek volna véve, miként már ennek ezelőtt éppen 5 évvel a Dunántúli Prot. Lapban kifejezést is adtam. De ha a püspökök özvegyeinek segélyezésükről magasabb mértékben óhajtunk gondoskodni, most lenne erre is idő és alkalom, nem az erők szétforgácsolása utján. A 4. §-ban szeretném ha ott lenne, hogy 10 éven belül csak rendkívüli esetben és legfeljebb fél fizetésre történhetik a nyugdíjazás a nyugdíjintézetnek jövőre való számítása keretein belül. Mert 10 év nagy idő, néhány rendkívüli esetet fel lehetne venni olyan nagy arányú szervezkedésnél. Az alapszabálytervezet 6. §-ánál az a megjegyzésem, hogy én inkább a dunántúli kerület javaslatában feltüntetett 1600 kor. legmagasabb nyugdíj összeget helyeslem, a tiszántúli kerület azon határozott kijelentésével, hogy a lelkész csak saját kérelmére nyugdíjazható. Minek szerepel 4000 kor. nyugdíjösszeg, ha csak zártkörű orvosi vizsgálat után, mintegy büntetésből lehet hozzá férni, az emberi kor legvégső határain túl. A 7. §. b) pontja után az 5 soros kikezdés elhagyandó, eléggé megszorítják a nyugalomba vonulást az a) és b) pontok. A 9. §-ba inkább az teendő, hogy két egybehangzó hatósági orvosi bizonyítvány kívántatik a nyugdíjaztatás első kellékéül, mint a tanuk előtt való megvizsgálás, akik elvégre mégse orvosok. Ugyanezen § második kikezdésének végén a konventi végrehajtó bizottságnak rendkívüli nagy hatalom adatik, mikor a kellőleg felszerelt , egyházmegyei és kerületi nyugdíjbizottságok által ajánlott nyugdíjazást „esetleg tiutasítja, ha ez utóbbira érdemleges oka volna.“ Melyek azok az érdemleges okok ? Szeretnénk, ha fel lennének sorolva, mert már nagyon beleéljük magunkat a meglepetések korába ! Többértelmü magyarázatra adhat okot a 14. §. 1, pontjának közepén ez a rész: „A 33°/Q a régebb idő óta szolgáló tagok által szolgálati idejük megkezdésétől számított egyszerű 4°l0 os kamattal fizetendő be öt év alatt.“ Hogyan értsük ezt? Ugy-e, hogy p. o. 2U00 kor. fizetés után 660 koronát kell fizetni annak is, aki az országos özvegyi gyámoldába 10°/0-át már befizette, még pedig 30 évi előző szolgálat után, ezen felül még tartozik 30 évi 40/0-os kamat fejében, 5 év alatt öszszesen 792 koronát is fizetni, tehát 1452 koronát tartozik régi szolgálati ideje felének (5. §.) beszámításáért fizetni ? Vagy pedig úgy értendő, hogy csak a nyugdíjintézet felállításától kezdődőleg tartozik a 660 kor. után 4°/0-os kamatot fizetni, mig az összeget be nem fizeti ? Bizony, ha igy értendő, akkor is jobb lenne alacsonyabb nyugdíj összegre alapítani ezen rég óhajtott és tagadhatlan egyházi érdeket szolgáló rokkantsági egyesületet. Ugyanezen §. 3. pontja kötelezi az egyházközségeket, hogy az általuk fentartott lelkészi, vallástanári stb. állások után, a fizetések 2°/ü-ának megfelelő öszszeggel tartoznak évenként hozzájárulni a nyugdíjintézet jövedelméhez. Itt ismét felmerül ama kérdés, hogy vájjon a kongruás lelkészek egész fizetésük vagy csak az egyháztól nyert javadalmuk után tartoznak-e a 2°/0-1 fizetni? Ha az egész összeg után, akkor rájuk nézve sérelmes, ha pedig csak az általuk fizetett összeg után, akkor a nyugdíjegyletre nézve sérelmes magyarázat. Ugyancsak a 14. §. 7. pontjából kihagyandó ez : „és persely pénz, mely utóbbi egyszer egy évben e célra gyiijtetnékA Ha felkutatjuk a statútumokat, alig találhatunk nevezetes ünnep napot, melynek perselypénze le ne lenne foglalva valami nemes célra. Pedig az ilyesmi nemhogy emelné, de lelohasztja az áldozatkészséget és megrontja az egyház rendes évi bevételét. Ezen észrevételem után az intézők kegyes figyelmébe ajánlom szerény megjegyzéseimet, annyival is inkább, mert az 1898. NIV. törvéoikk értelemben a nyugdíjintézeti járulékok a levonásba hozható kiadások közé tartoznak és igy leginkább a hibás felvételű közepes fizetésű, nem kongruás lelkészekre és az amúgy is agyon terhelt egyházakra nézve zsebkérdés a nyugdíjintézet megalakítása. Kamocsa. Bokoss Kálmán,
