Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-01 / 1. szám

3 DUNÁNTÚLI PKOTSTANS LAP. 4 Más idők, más emberek. Különös tisztelet, mondhatni pietás fog el mind­annyiszor, valahányszor a régi nagy idők, az 1840 es évek küzdelmeit átélt, átszenvedett alakjaival találkozom. Mintha nem is hasonlítanának hozzánk sem testben, sem lélekben ; sem társadalmi, sein erkölcsi felfogások­ban ; sem magán, sem nyilvános életök tekintetében. Mintha jobbak, egyszerűbbek s mégis sokkal nemeseb­bek volnának mint mi: az új idők öntelt, fenhéjázó, pazarló, kevés dologból megélni akaró, léha és elpu­­hult ivadékai. Megvallom nyiltan, a gondolatokat néhai Gondol Gábor főiskolánk egykori jogtanáráuak emlékezete tá­masztotta bennem, ez sugalta ez elmefuttatásomat. A megboldogultat egyszer láttam életemben, de kitörölhetetlenül bele véste magát emlékezetembe. A múlt század tüneményes ideinek egy, már megjelenésé­ben is imponáló s megnyerő puritán jellemű magyar ref. ember hatásával volt rám, akinek szivében, elméjében s akaraterejében a legszebb harmóniában egyesült a hazája és vallása iránti nagyfokú szeretet. Nem életrajzát akarom én most megírni — hanem csak puritán jellemének egy fő vonását igyekszem meg­világítani, melyen megtört a hiúság ostroma. Azt akarom felmutatni: hogyan élt csendben, teljes odaadással hiva­talának és élt önmagának, aki élhetett volna zaj, fény és élvek között. De hogyan élt önmagának ? Úgy, amint ezt csakis az eposzi korszakok csendes munkájú alakjainál lát­hatni : hogy mennél többet használjon a közjónak. Nem nősült meg soha. A házasélettől, hogy mi tartotta vissza, nem tudni. De az fölöttébb szembetűnő, hogy a múlt század 40-es éveinek férfiai közül oly sok maradt nőtlen. Mintha a forrongó események ideális hevületében a nemes vágyak szárnya kerülte volna Hi­rnen oltárait. Nem a nőgyülölet, sem a független életre való korlátlan vágy nem volt ennek az oka, hanem in­kább az azon idők szelleme s vezető elvei : mindenek előtt élni és munkálkodni a hazáért s a többi érdeket mind alárendelni ez egynek. Gondol Gábor, mint említők, agg legény maradt haláláig. Ezt a magán való életet a klasszikus jellem tulajdonságai szerint fogta fel és töltötte is el. Magát folytonosan művelni s kötelességet hűen teljesíteni, ta­karékosan élni, ez volt életének alapelve. Takarékosság! Ez sokak szerint nem is erény, hanem észszerű kötelesség. Némelyeknél pedig olyan fogalom, amely tetszés szerint nyújtható vagy össze­szorítható, — tehát közel esik a hibához. A mai kor gyermeke csak azt a takarékosságot ismeri, amely a fösvénység utján halad, vagy amely az utódok jövőjéről gondoskodik. Egy nemes eszméért megvonni magától a kénye­lem kiadásait, — manapság nem klasszikus, de naiv jel­lemvonás. Ilyen manapság az erkölcsi Ízlés De nekünk szebb, oh százszorta szebb az a takarékos jellem, mely fillért fillérre halmoz, hogy életében tehessen jót a sze­gényekkel, a rászorultakkal. Oh kimondhatatlanul ideá­lis az a takarékos ember, aki gyűjt, nem önmagá­nak, mert Ö kevéssel is beéri ; sem családjának, mert az nincs neki, hanem gyűjt egy másnak, egykori nevelő-oktató iskolájának részére. Pedig ott idegenek, előtte ismeretlenek élvezik majd pénze s vagyona gyü­mölcsét, akiknek szive ő iránta ugyan hálával nyilat­kozik meg, — de mégis . . . nem állnak szivéhez közel, nem gyermekei, sőt nem is rokonai. Te, a mai kor bénult erkölcsi felfogású sarjadéka ne bíráld e takarékosság morális okait; hallgass el és leemelt kalappal tisztelegj előtte. Mert e takarékosság­nak höszönheted, hogy vannak iskoláid, ahol kevés költséggel kitanulhatsz ; ahol szüleid válláról leveszi az anyagi terhet egy, már nem élő és mégis mindig ható áldott kéz. Gondol Gábor is egész életén át takarékoskodott, gyűjtött és gyűjtött szépen s mindezt egykori főisko­lájára, ahol nemcsak tanult, de tanárkodott is, — hagyta rá. Kerestek a mai sivár világban klasszikus jelle­met. Oh, menjetek el az iváncsai temetőbe, ott találjá­tok egy férfiú sirját, akiről mindenek tudják, egész faluja rebesgeti, hogy magától sokat elvont, bogy a szegényeknek annál többet adjon s amije megmaradt, azt az áldott főiskolájára, a pápai kollégiumra hagyta. A hála örökzöld koszorúja fonja körül fej fáját s mi gyarló epigónak tanuljunk tőle: kötelességtudóan, egyszerűen, igaz kálvinista puritán módra élni drága egyházunkért és szeretett hazánkért. — X -Templomszentelési ünnepély. Veszprém vármegyének zirczi járásában négy gyü­lekezete van a magyar ref. egyháznak. Számra nem nagy egyik sem, de hitben, áldozatkészségben s buzgó­­ságban erős mindegyik. Ezek képezik a járásban a szin­­magyarságot s nemzetiségi szempontból üdvös és ered­ményes missziót végeznek; ezek lobogtatják a meg­­gyujtott fáklyát az erősen pápista járás közepén, az országszerte hires csatkai bucsujáró hely tövében. Eze­ken vonul keresztül évente az a cirka 200 ezer bucsu­járó, akik a Bakony rengetegében mélyen fekvő Csat­kát csudatevő (?) forrásáért fölkeresik. Bakony-M.-Szentkirály, a négy gyülekezet egyike, magasztos és lélekemelő ünnepélynek volt színhelye f. hó tl-én. E napon szentelte föl főt, Antal Gábor püs­pök úr a gyülekezet templomát, az abba beállított 6 változatú új orgonát s a keresztelési és urvacsorai szent edényeket. Ezen ünnepélynek s a gyülekezet bámulatos áldozatkészségének lefolyását ismertetni van hivatva e pár sor azért, hogy a hithűség ezen megragadó példá­jából mindnyájan okuljunk. Főtisztelendő püspök úr 11-én a reggel hat órai vonattal érkezett a varsányi állomásra, a hol Barthalos István egyházmegyei gondnok és Bállá Endre csetényi lelkész fogadták. Miután Varsány község küldöttségé­nek üdvözlésére 0 méltósága szívélyesen válaszolt, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom