Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-10-29 / 44. szám
753 DUÁNTÜLI PROTSTÁNS LAP 754 Elismerem én, hogy sok a sallang, amitol a magyar nyelvtanítást meg kell szabadítani : de vigyáznunk kell, hogy gyomlálás közben a hasznos dolgokat is ki ne tépjük ! Nem hadat üzenni a szegény nyelvtannak és elitélni azt, aki csak némileg is mer grammatizálni, hanem igenis a nyelvtant és nyelvtanítást összhangba hozni, egy életreképző egésszé alakítani, ez a — tenni valónk. Rég érezzük annak hiányát, hogy a magyar nyelvtanítás terén nem járunk a kellő utón és nem juthatunk az általunk kívánt sikerhez. Ezt a sikerhez vezető utat kell tehát megkeresnünk, melynek keresésében rájövünk arra, hogy a „nyelvtantanításu teljesen nem mellőzhető és csupán maga a .,nyelvtanítás“ nem vezet kellő sikerre? És miért ? Ha csupán nyelvet tanítunk, tekintettel a különféle vidékek beszédmódjára, az csak az iskola falain belül érvényesül és mihelyt a gyermek lerázza magáról az iskola porát, már a családi nyelvérzék dominál, ez lép előtérbe. Nem egyszer történik meg az, hogy midőn a tanuló otthon az iskolában elsajátított nyelven beszél, szülői őt megszólják : „de urasan beszélsz !“ És a gyermek ismét a szülőitől tanult nyelven beszél. Másként beszél a gyermek a családi körben és másként az iskolában ! Az iskolában ha felel, beszél irodalmilag, mert a tanítójától igy tanulta, de meg őt a tankönyv is erre kényszeríti ; a családban vagy künn a társadalmi életben pedig beszél a nép nyelvén ! Tehát a helyes beszédre meg nem tanítható ! De úgy hiszem, nem is az a főcél előttünk, hogy az irodalmi nyelven való beszédet egészen elsajátíthassuk, mert ez elérhetetlen^ Falusi tanító vagyok, a falusi helyzetről szólok. Ha nyelvet akarunk tanítani, illetve a helyes irodalmi beszédmódot megteremteni, akkor azt okvetlen a felnőtteknél kell kezdenünk s ha azokat sikerül átalakítani, csak az esetben érhetjük el a helyes beszédmodort a gyermekeknél. De hát mi is a célunk ? Az, hogy a gyermek tudjon irni — bármiként beszél is — helyesen — fogalmazni jól, úgy amint az irodalmilag megkivántatik; ne Írjon igy; agyon Isi ön jó eg ességet! Vagy: vonnék muszáj lönnyi! stb. stb. Úgy, de erre azt kérdem, hogy helyesen Írjon és fogalmazzon, az iskolában a tanítójától elsajátított nyelvérzék tanítja-e meg ? Ez is természetesen befolyással van rá, de ez magában illékony, mint a kámfor ; kikerül az iskolából, alkalmazkodik nyelvezete a családi nyelvezethez és ott vagyunk, ahol tanításunk kezdetén ! Miért ? Mert a magyar ember úgy ir, ahogyan beszél, ahogvan a szót kiejti, erről őt le nem szoktatja semmiféle iskolai nyelvtanítás! Éppen itt jő segítségül az iskolában öntudatosan szerzett (de nem ám a bemagolt) nyelvtani szabály, amely őt megköti, mintegy figyelmezteti arra, hogy melyik szót miként és miért kell helyesen irni. Ha a gyermek olvas, miért olvas helyesen, irodalmi nyelven ? Azért mert nyelvét a betű megköti, így köti meg az öntudatosan szerzett, megörökített nyelvtani szabály az embert írása közben. Aki ismeri az okot, csak az létesíthet helyes okozatot. Csak néhány példát említek ; ha a gyermek olvas, a következő szavakat úgy olvassa, amint a könyvben nyomva állanak : setétség, imádság, igazság, esnék, lenni, adjon, egészség, rendnek stb., de ha ezeket papírra veti, bizonyára igy írja : setéoség, imácság, igasság, esne, lönnyi, aggyon, egésség, rönnek stb. És miért ? Talán kevés az iskolában szerzett Írási gyakorlata ? Nem, hanem azért, mert ‘nem tudja az okot, hogy melyik szót miért és hogyan kell helyesen irni ? Amint az iskolából kilép, ha egy kevés ideig megtartja is a csupán „nyelvtanítás“ által szerzett gyakorlatát, de az életben csakhamar kizökkenik a gyakorlatból, ha « helyes Írást ok nincs telkében megörökítve. De ha tudja azt, hogy miért kell ezt igy irni : imádság és nem imácság; adjon és nem aggyon; esnék és nem esne, úgy bizonyára ha a családi körben megszokott népnyelven ejti is ki az egyes szavakat, de azért nem igy Írja le, hanem úgy, amint azt az öntudatosan leikébe vésett és megörökített nyelvtani szabály megköveteli. Kell tehát nyelvtani szabály. V együnk egy másik példát : a világ összes városainak nevét csak nem vehetjük iskolai gyakorlatul, nem irathatjuk gyakorlatképpen, bogy a gyermek gyakorlatból tanulja meg, hogyan kell irni ? így például tegyük fel, hogy a gyermek elkerül olyan városba, amiről iskolás korában soha nem is hallott: Bombay-ba s midőn onnét levelet ir, a keltezést igy irja: „ Kelt bombay, 1905.u stb. Ugy-e, hogy itt az iskolai gyakorlat nem segíti ki őt, hogy miért nem irta a Bombayt nagy betűvel ? Ugy-e, hogy a nyelvtani szabály az, ami megmondja, hogy nagy betűvel kell irni, miért ? Mert : tulajdon főnév. És miért tulajdon főnév ? Mert városnak kizárólagos neve, a tulajdon főneveket pedig nagy kezdő betűkkel írjuk. íme itt a szabály, itt a meghatározás. Mindegyikre szükségünk van. Kell tehát nyelvtan, kell nytlvtaui szabály és kell meghatározás. Ezzel azonban nem azt mondom, hogy minden nyelvtani szabály és minden meghatározás kell ! Sőt azt mondom : Isten mentsen meg azoknak összeségétől ! Válogassuk a nélkülözhetetleneket, irtsuk ki a nyelvtanítás mezejéről a gyomot, de vigyázzunk, hogy az értékes dolgokat ki ne tépjük, mert a mező kopár marad. „Nem kell szabály! Nem kell meghatározás, egytől egyig kivetendők az elemi iskolából“ / ez oly merész követelmény, mellyel többet ártanánk a tauügynek, mint használnánk; de ártanánk a magasabb iskoláknak is ! Miért írunk mi magasabb iskolákat végzett egyének úgy, amint kell ? És miért nem Írunk úgy, mint a magasabb iskolát nem végzett egyén ? Azért, mert ismerjük a nyelvtanból: a szóképzés, a szóviszonyítás, a ragozás, a fokozás stb. szabályait. Miért nem teszünk a kérdő mondat után vonást ? Mert tudjuk, hogy az kérdő mondat. Aki nem ismeri a nyelvtani íí ó ily > c is. > í * . i 44*
