Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-10-22 / 43. szám
737 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 738 kodó «nővérek» az utolsó óráiban erőszakkal áttérítették ref. vallásu híveinket a kath. vallásra. A beteg lelkére lázas állapotában igen könnyű hatni, különösen pedig akkor, midőn végleszámolás előtt áll a beteg. Minthogy önkéntelenül ragaszkodik mindenhez, természetesen legtöbb bizalma van az ő ápolójában. Az, amit mond, szent előtte. Fanatikus lelke minden csodabogarát kiszínezve hozza elő; a beteg lázas állapotban könnyebben hivő lészen, fél a purgatórium, a túlvilágról előhozott meséktől és enged a kényszernek, rábeszélésnek: konvertál. Valóban áldás lészen reáuk, ha a diakonissza intézményt létesíteni tudjuk karöltve a belmissziói intézettel. Áldás lesz egyes nőkre, ha nemüknek legmegfelelőbb könyörületességi, szeretetraunkára vállalkozhatnak. Áldás lesz egyes családokra, egyházakra, ha ilyen lelkiismeretes, önfeláldozó nőkre tehetnek szert, kik, ha betegség fordul elő, odaadó, lelkiismeretes ápolót kapnak, az egyházak pedig a lelkiek vezetésében, a hitélet ápolásában dolgos és hűséges segítő társat. Akkor érnénk el célunkat, ha minden egyes egyházközségben lenne a lelkész mellett egy diakonissza. Nem mint alárendeltje, nem is mint versenytársa, de kisegítője a lelkésznek. A vasárnapi iskolák vezetésénél, a kicsiny gyermekek vallásos nevelésénél felette szükségesek ők. De főleg a községekben, egyes családokban előforduló betegápolásnál tesznek nagy szolgálatot. Sokféle és fölséges munka az, amit egy diakonissza végezhet az egyházakban. Bár mielőbb valósulna meg az a nemes törekvés, hogy az országos belmissziói egyesület létesíthetné a diakonissza tanfolyamot. De hogy ez meglegyen, tőlünk és egyházainktól sok függ! Fogjunk kezet a nemes törekvésekkel és menjünk segítségökre szellemi és anyagi támogatásainkkal. Ne legyen egyház, ne legyen lelkész és tanító, aki be ne iratkozott légyen az az országos belmissziói egyesületbe. Továbbá hívjuk fel gyülekezeteink tagjait i 8 adakozásra és a belépésre. Ezek segítségével rövid idő alatt megalkothatjuk azt az, áldásos intézményt, melynek kebeléből rövid időn belől munkás, áldozatkész, önfeláldozó diakonisszák jönnek ki. Leányainkat pedig buzdítsuk e munkában való részvételre, e hivatás felvételére. Hadd szóljak még röviden e diakonisszák ruházatáról és elnevezéséről és otthonokról. Külföldi diakonisszák közül legjobban tetszenek nekem a hollandusok ruházata. Ezek sima, fekete hosszú ruhát viselnek és rajta földig érő, testhez álló fekete felöltőt. Fejőkön pedig állok alatt átköthető fehér főkötőt. Ez igen tisztességes, egyszerű diakonissza ruha. Nem utánozza a pápista apácákat, de világias sem lesz. A németek diakonisszái hasonló öltözetet viselnek a hollandusokéhoz; kis eltérés a fejkötőben van. Nagyon ajánlatos lenne e viseletét honossá tenni nálunk is. Mindentől óvakodjunk, ami pápista izü. A fehér fejbóbitát pedig végképp kasszálni kellene. Rossz benyomást gyakorolt reám a Lorántffy Zsuzsánna egyesület diakonisszáinak a viselete. Nagyon pápistás! Az a nagy fehér bóbita nem nekünk való, hagyjuk ezt a «könyörületes szivü apácáknak.» Hát az elnevezéssel hogyan vagyunk!? Bizony az bajos dolog. Bármint tűnődjem is felette, nehéz dolog a «nővér»-től, a «testvégtől szabadulni. Pedig ez magában hordja a pápista izt. Új szót, jobb szót pedig felette bajos találni. Én azonban azt mondom, hogy ha nehézkesebb is a kifejezés, de mégis szívesebben használnám a Pál apostol szavát, elnevezését, melyet Károlyi: «uéné»-nek fordított le. (Róm. XVI. r. 1. v.) Né ne, — néni biblia szerinti és evangéliomibb lenne, mint a pápistás: nővér és testvér utánzott kifejezés, megszólítás. íme, ezekben vázoltam röviden a prot. diakonisszák létjogosultságának történetét, munkásságokat, szükségességöket. Bár mielőbb megvalósítva látnánk ez áldásos intézményt. Igazi tevékeny belmissziói munkásságot csakis az ő segítségökkel végezhetünk. Hol az ő dolgos kezök, meleg szivök működik, ott a jólét, vallásosság virágzik, előhaladás a hitben megkétszereződik. Minden igazi tevékenység a lelki élet terén vagy a szegény ügy felkarolása, ellensége a kényelemnek. Rázzuk le magunkról a százados tespedést, melyben leledzünk s nagy szolgálatot teszünk anyaszentegyházunknak, magunknak. Birtha József, ref. lelkész. Egyházi tanácsterem felavató beszéd. Tisztelt egyházi elöljáróság ! Megvallom, hogy nehezen vártam, hogy új tanácstermünkben összejöjjünk ezen első gyűlésünkre. Én lelkészi irodánkban az egyház irományai és könyvei között érzem jól magamat, de ezen új helyiség addig nekem mindig idegen, mig az önök jelenlétükben nem veszem át ezen szellemi munkatermet. Most, midőn először jöttünk itt össze tanácskozni, első kötelességemnek azt tartom, hogy hálás köszönetemet nyilvánítsam önöknek, hogy bölcs belátásukkal, buzgalmukkal, önzetlen áldozatkészségükkel lehetővé tették, hogy a mai kor kívánalmainak megfelelő tanács-43*
