Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-17 / 38. szám
655 DUNÁNTTLI PROTESTÁNS LAP. 656 az imádsággal megnyitott közgyűlés elején, a megállapított esküszöveg elmondatásával menjen végbe a szokásos üdvözlő és programmbeszédekkel együtt. A püspöki programmbeszéd is idetartozik. Záróhatározat. (59. §.) Az itt, lényeges vonásokban megállapított istenitiszteleti rendtartás részletes kidolgozásával, megfelelő liturgiás könyv szerkesztésével és közrebocsátásával az egyetemes konvent bizatik meg. Kis József. Indokolás. A temetésről szóló cikkelyben mindenekelőtt azt kellett megállapítanunk a 34. §-ban, hogy a temetés isteni tisztelet, tehát végrehajtásához mindazok a személyi tényezők szükségesek, melyek az istenitiszteleten közreműködnek. És ez egyszersmind tiltakozás is az ellen a pápistás felfogás ellen, hogy a temetési szertartás, mint a megholt beszentelése vagy megáldása, magára a megboldogultra irányul. E szertartás által nem annyira a halottnak teszünk tisztességet, mint inkább az élet és halál Ura előtt fejezzük ki gyermeki megadásunkat, a halál félelmei és fájdalmai ellen nála keresvén a vigaszt és a menedéket. Komoly gyászünnep, a múlandóság gyászünnepe a temetés, amelyen mégis a halálon való győzelemnek, a feltámadásnak és halhatatlanságnak hitét kell ünnepelnünk. Ebből az ünneplésből a megboldogultnak annyi juthat csupán, hogy ennek a hitünknek kifejezését ő reá is vonatkoztatjuk, s hogy porrá válandó tetemeinek csendes pihenést kívánunk. Sorsa eldőlt itt a földön és eldőlt az bizonyára istennél is; azon mi már nem változtathatunk. Óvjuk meg hát temetési szertartásunkat a hiábavaló, téves és keresztyénéi lenes ábrándoktól ! 35. §. Kívánatos lenne, hogy a temetési szertartás nálunk is, mint több külföldi egyházban, egy helyen és pedig a temetőben menne végbe. Ámde ezt egyszerre életbe léptetni részint alkalmas helyiségek hiánya, részint a sokféle helyi szokás miatt nem lehet. Minthogy pedig a szertartás helyének megállapítása nem csupán a lelkész tetszésétől, hanem a helyi körülményektől is függ; ezért célszerűnek láttuk ezt a jogot a presbitérium hatáskörébe utalni, annyival is inkább, mivel ennek a kérdésnek eldöntése tulajdonképpen azt is magában hordozza, hogy a szokásos szertartások közül melyiket tartja legcélszerűbbnek a presbitérium ? Jobb, ha nem a lelkészre, hanem a presbitériumra támasztjuk ezt, ha a netaláni túlzó követeléseknek nem a lelkész, hanem a presbitérium akaratát, egyszersmindenkorra szóló határozatát szegezzük ellenébe. Ha a lelkész változtatást tart szükségesnek a helyi szokáson, ezt a presbitériummal való egyértelműségre jutás utján teheti meg. A temetés idejének (órájának) kitűzése azonban egyedül a lelkészt illeti meg. 36. §. Temetési szertartásainknak leginkább háromféle formája van, u. m. a prédikációé, gyászbeszédes vagy orációs és a könyörgéses temetés; az elsőnek helye a templom, a két utóbbié a hallottas ház, illetőleg az udvar. Ennek a háromnak is többféle változata van. Éppen ezért a szigorú egységesítés itt lehetetlen. Legtanáososabb a nevezett háromféle szertartást elfogadni és jóváhagyni. Válassza ki és állandósítsa azok közül mindenik presbitérium azt, amelyiket a helyi viszonyok szerint jobbnak látja. A templomi !szertartás vagy prédikációs temetés rendje, már csak a rövidség okáért is, majdnem az maradna, ami eddig is volt, csakhogy ez is a lelkész fohászával kezdődnék az urasztalánál, mint a közönséges istenitiszteleten. További számai akként következnének, amint illető helyén leírtuk s csak azt emeljük még ki, hogy itt nem megáldásnak kell a lelkéezi végzendőket befejezni — az, mint a halottra irányuló, csupán a sírnál van igazi helyén — hanem valamely alkalmas bátorító vagy vigasztaló szózatnak, amely mindenesetre a szentirásból veendő. A gyászbeszédes és könyörgéses temetési szertartás rendje ugyanaz maradhat, ami eddig is volt, csupán azt kívánjuk, hogy a szertartást itt is fohász vezesse be s arra következzék az éneklés és a többiek, a megáldás kivételével, mely ezeknél is a temetőre marad. A 37. §. az úti éneklést tiltja meg. Ezt részint Í8tenitiszíeleti elveink, részint egészségügyi és célszerűségi követelmények teszik szükségessé. Énekelni nálunk a gyülekezetnek a joga. Az pedig a temetési menetnél vagy énekel vagy nem énekel. Ha énekel: kénytelen megállni és az a temetés kívánatos gyors bevégzését késlelteti ; ha nem énekel : akkor azt mással, akár énekkarral, akár gyermekkarral helyettesíteni felesleges. Aztán, kivált kedvezőtlen időben, veszélyes is, különösen az iskolás gyermekeknek. A vesztes felekre nézve is terhesebb igy a különben is nehéz és fájdalmas ut, kivált ha gyakori megállásokkal van az összekötve. Nagyobb gyülekezetekben, ahol több temetést is kell egy délután végezni, úgy a lelkészt, mint az énekvezért túlságosan leköti és terheli. Végül a finomabb Ízlést is kihívja maga ellen. Kisérő dalnak legtermészetesebb a zokogás és a harangszó. 38. §. A temetési szertartás a temetőn ér véget, a sírnál, amikor a koporsót vagy a sir peremére teszik vagy a sírba bocsátották le. Ez, mint az egész szertartásnak befejező része, csak egyféle és minden esetben csak egy lehet. A holtak országában nincs helye a különbségtételnek és amit még mondanunk kell, az sem lehet más, mint a feltámadás hitének rövid, velős kifejezése s nehány áldó szó vagy végső Isten-hozzád a nyugodni tért után. A temetői vagy siri liturgia-részletet tehát egészen kötötté kell tennünk és minden halottunk sírjánál, akár kicsiny, akár nagy, akár király, akár koldus volt a megboldogult, ugyanazt kell tennünk és mondanunk. Ebben a szó- és személyválogatás nélküli liturgiában nyilatkozik meg itt a helyzet felemelő komolysága és megcáfolhatatlan igazsága. Ezért javasoljuk, hogy a gyülekezet egy versnyi éneke után, amely itt a koporsó elhelyezésére megkivántató időért is szűk-
