Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-09-17 / 38. szám

657

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

658

séges, egy igen rövid, az I. Kor. XV-ből összeállított beszéd következzék, melyet nyomon kövessen a halálon vett győzedelmet hirdető énekvers: „Nincs már szivem félelmére;“ ezután egy szintén kötött megáldás és záradékul ismét gyülekezeti éneklés.

A 39. §. felvételét bizonyos illetéktelen követelések és a hitelveinkkel ellentétes gyakorlat elhatalmasodása ellen ajánljuk. Nálunk a temetési szertartás a gyászistenitisztelet s azon túl már nincs miért tartanunk istenitiszteletet. Ez elvi álláspontunk és ez általánosságban elegendő oltalomnak is, esetleg fegyvernek is, ámde, minthogy lehetnek és vannak is olyan halálesetek, amelyek bár nem a gyülekezetek körében következnek be, de a gyülekezetei mégis igen közelről érintik, aminők p o. a fejedelemnek, valamely kiváló hazafinak vagy egyházi vezérembernek kidőlése : ilyenkor a legtöbb gyülekezetnek, még ha akarná sincs módjában az illető nagy ember temetésében részt venni; ugyanazért az ily esetekben, de csak úgy, ha illetékes egyházi főhatóságaink, a konvent vagy egyházkerület rendeli, — a temetés után is tartható gyászistenitiszteletT. Máskülönben elvileg nem szabad.

A 40. §. bár rokontermészetü az előbbivel, de mégis eltér attól annyiban, hogy a szertartásaink szerint eltemetett egyházi és iskolai vezérembereket a temetési szertartáson kivül még külön emlékbeszéd is megilletheti és ezt az arra érdemesülteknél meg is kell tartani. Ámde ez már nem istenitisztelet, hanem az illetők emlékének, érdemeinek működésük helyén, tehát a fórumon való méltatása és igy sohasem litnrgiai formában, hanem csak ünnepélyesen, sohasem a templomban, hanem a gyülésteremben kell megtartani. (Folyt, köv.)

Az állam és egyház viszonya és a francia egyházpolitika.

(Folytatás.)

Az állam és egyház ^szétválásának ellenzői főleg azzal szoktak érvelni, hogy az egyházak s ezek segélyével a vallásos érzés feutartása, elsőrangú állami érdek s igy az államnak segíteni kell az egyházakat, mert egyedül az egyházak képesek legjobban a nép lelkületére hatni és annak erkölcseit javítani. Kétségtelen, hogy ezen állítás azon részében, hogy az egyházak az erkölcsök javításának munkájában nagyon sokat tesznek és tehetnek, nagyon sok igazság van, ebből azonban még nem következik, hogy az állam és egyház szétválása káros hatással lenne az erkölosökre, mert hiszen a szétválással az egyházak és vallások létezése nem szűnik meg s igy az egyházak ezen a téren is tovább működhetnek, másrészről azért sem, mert az erkölcsök javítására nérn csupán az egyház, hanem az állam is képes a maga tanintézeteivel és végső szükség esetén büntetési rendszerével, hiszen az erkölcsösségnek nem szükségképen előfeltétele a vallásosság. Lehet valaki erkölcsös ember a nélkül is, hogy vallásos lenne. A jó és rossz közötti különbségre nemcsak a vallás, hanem az ethika is megtanítja az embereket. Nem szabad továbbá szem elől téveszteni az állami és egyházi célok különbözőségét sem. Az állami célok eléréséhez szükséges jó erkölcs mértéke kisebb, mint az egyházi célok megvalósításához megkivántató erkölcsé. Az állam megelégszik azzal, ha polgárainak erkölcsei olyanok, melyek a békés együttélést és közreműködést az államban biztosítják, ezek pedig nem mindig tekinthetők elegendőknek az egyházi cél, a túlvilági boldogság, idvezülés eléréséhez. Az állami érdek pl. sokszor parancsolja, hogy az ember ölje meg embertársát, mig a vallás azt parancsolja, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Az állami érdek tehát ki van elégítve azzal, ha az állam jó állampolgárokat nevel magának s nem az állam, hanem az egyház érdeke és célja hozza azután magával, hogy ezek a polgárok olyanokká is legyenek, hogy a túlvilági boldogságot is elérhessék.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy vallásra egyáltalán nincs szüksége az emberiségnek, henem csak annyit, hogy az államnak nincs rá okvetlenül szüksége. Éppen ezért a szétválással az állam nem is akarja a vallás és az egyházak fenmaradását lehetetlenné tenni, sőt ellenkezőleg biztosítja azok szabad fejlődését, amire fényes példát szolgáltatnak az észak-amerikai Egyesült- Államok, ahol sokkal nagyobb vallásosságot, sokkal több buzgóságot tapasztalhatunk, mint Európában az államilag protegált egyházak hivőinél. Igaz, hogy a francia törvényhozás az egyházak szabadságát kissé megnyirbálta, de ez tisztán politikai elveknek tudható be s visszatolását képezik azoknak az agitációknak, a melyeket a róm. kath. egyház a köztársaság ellen kifejtett. A francia törvényhozás ugyanis a szétválasztás kimondásával és keresztülvitelével nem elégedett meg, hanem e mellett 1. megjelölte azt a jogi keretet, melyben a valamely valláshoz tartozó egyének szervezkedhetnek ; 2. a vallás nyilvános gyakorlatát korlátozta; 3. bizonyos vallási jellegű bűncselekményeket alkotott.

A szétválasztás tekintetében akként intézkedett, hogy a konkordátumot és az ezt kihirdető törvényt (lói du 18 germinál an X.) hatályon kivül helyezte s kimondotta, hogy a francia állam a kath. egyházzal szemben eddig gyakorolt előjogokkal (püspöki kinevezések stb.) nem törődik, viszont a kath. papoknak a konkordátum, a protestáns és izraelita lelkészeknek külön törvények alapján járó fizetéseit beszünteti s az állami, departementi és községi költségvetésekből az összes vallásügyi kiadásokat törli.

A lelkészi fizetések beszüntetésével méltányossági szempontokból átmeneti intézkedésekre is van szükség. E tekintetben a parlamenti bizottságnak (commission de la separation des églises et de l’etat) a kamara által el is fogadott javaslata az, hogy a legalább 30 évi szolgálattal biró lelkészek az államtól nyugdíjat kapnak és pedig volt fizetésük felét, úgy azonban, hogy a nyugdíj összege 400 franknál kevesebb, 1200 franknál több nem lehet. A 30 évnél kevesebb szolgálattal bírók 4 éven át segélyt kapnak és pedig az első évben egész fizetésüket, a második évben annak 2/3-át, a harmadik évben i/g-ét, a negyedik évben 1/s-át.