Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-08-27 / 35. szám

613

DUNÁNTTLI PROTESTÁNS LAP.

614

Ebben a múltra nézve csakugyan igaza van a nt. egyházmegyének, mert tény az, hogy majdnem 20 éven át egy fővárosi tanítónő kisérte orgonázásával a gyülekezet énekét, de csakis kisérte s ezenfelül semmi kántori funkciót nem teljesített, még csak nem is énekelt, az énnekkezdő magam voltam.'

Hat év óta azonban rendes férfiorgonista énekvezérünk van Kőváry Ernő fővárosi tanító úr személyében. Kérem ezt igy rektifikálni, nehogy még mindig leányágon levőknek láttassunk stb.

Hogy a fenti kérdésre — amely azonban az egyházmegyei gyűlésen szószerint nem igy volt feltéve — a magam részéről is feleletet adjak, kijelentem, hogy én határozottan „nem“-mel felelek. És a tanítónőknek nem tartom megengedhetőnek temetések alkalmával az éneklést sem még kevésbbé a fent említett funkciók teljesítését, amelyek nem is kántori, hanem lelkészi teendők és úgy hiszem, hogy az egyedül nálunk szokásban volt akadémikus rektori kor hagyományaiként szálltak át a mostani tanítókra. Nem szabad felednünk, hogy a mi magyar ev. refi népünk vallási tekintetben konzervatív, és ha ilyen modern eszméket a nőemancipáció túl hajtásai ként belevegyítünk egyházi életünkbe, ezzel a legnagyobb mértékben előmozdítjuk a szekták terjedését. Nemcsak Amerikábau vannak az egyes szektáknak nőpapjaik, hanem hazánkban is az itt-ott íelburjánzó baptista és nazarénus gyülekezetekben nem egyszer nők viszik a szerepet. És ha látni fog a mi népünk is igy pap nélküli temetéseket, ahol kisasszonyok végzik a. funkciókat, bármennyire tudják is gyengéd érzelmüknél fogva például az általuk nem is érezhető anyai fájdalmak nagyságát ■ felfogni és enyhíteni női szivükkel — elhiheti bárki, hogy az a körülmény magában hordja a szekták csiráját, nem kell hozzá más, mint a Tisza-Duna közéről egy próféta. De nem szabad felednünk azt sem, hogy az ilyen esetek mennyire megbotránkoztatják nemcsak hiveink legnagyobb részét, hanem a velük együtt lakó más vallásuakat is és gúnyolni fogják e miatt híveinket.

Azért bár vádoljanak maradisággal, antifeminizmussal, kákán csomót kereső szőrszálhasogatással, vagy bármivel, de ezt az esetet annyira közegyházi ügynek tartom, hogy méltónak, sőt szükségesnek tartottam nagyobb körben ismertetni. És ha Pál apostolnak ezen sorait olvassuk: „A ti asszonyaitok a gyülekezetben hallgassanak . . . mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben. (I. Kor. XIV : 34—35.); ha arra gondolunk, hogy Krisztus is apostolokra (o! ártóaxolot) bizta az igehirdetéstha a helvét hitvallás vagy az egyházi törvények megfelelő szakaszainak nem betűit, hanem szellemét vizsgáljuk s ha az egyházunkban fennálló jó rend és százados gyakorlat további fentartását óhajtjuk, akkor csak helyeselhető a rnezőfÖldi egyházmegyei közgyűlésnek a küngösi esetre vonatkozó azon határozata, hogy tanító kisaszonyt a temetések végzésétől eltiltotta; mig az elvi részre vonatkozó javaslat helyett sokkal megfelelőbbnek tartom azt, amely félreértetleniil magában foglalta, hogy kántortanítók csak férfiak lehetnek.

. Ez felel meg nálunk a kántorsággal most együtt járó teendőknek, t. i. : a temetéseknek és katedrái szolgálatoknak.

Berhida.

A7 arg ha Kálmán.

Összefoglaló megjegyzések.

Abban a toliharcban, melyet e lap hasábjain még a tavasz folyamán közölt „Tanügyi apróságok“ cimü megjegyzéseim támasztottak, legutóbb már három oldalról is történt felszólalás. Nem a dolog érdemére nézve, mert hiszen a fölvetett tanügyi kérdések teljesen érintetlenül maradtak, hanem sajnálatos személyeskedő irányban — persze félreértésből, vagy félremagyarázás folytán. Állításaim ugyanis, melyeket a fölhozott tanügyi kérdésekben megkockáztattam, meg nem cáfoltattak, a sajnálatos jelenségek nem létezőknek be nem bizonyítottak ; sőt beigazolást nyert, hogy még a legjobb célzatú, közügyet érdeklő fejtegetések sem lehetnek mentesek a személyes vonatkozások becsempészésétől. Ép ez a körülmény arra is indíthatna, hogy teljesen hallgatással mellőzzem az utóbb volt észrevételeket, minthogy azonban egyikben is, másikban is olyan megjegyzések foglaltattak, melyek eljárásomat, célzataimat a valósággal ellenkező színben igyekeznek feltüntetni, azért személyes reputációm követeli meg, hogy utoljára s Összefoglalva megtegyem még mindegyikre észrevételemet.

Tóth Kálmán tani tó úr, aki első cikkében még eléggé megóvta magát a vastag személyeskedésbe eséstől, legutóbbi jul. 23-iki cikkében már erősen ez alá a befolyás alá került, amikor úgy tüntette fel az én tanügyi észrevételeimet, mintha azokkal arra akartam volna célozni, hogy kik legyenek a tanügyi bizottság tagjai. Valóban csudálkozom, ismerve higgadt komolyságát, hogy erre még csak gondolt is, nem hogy még papírra is vetette. Sőt mi több : gúnyosan felhív, hogy az én hathatós (óh óh) befolyásommal hassak oda, hogy ő helyette más jusson be a bizottságba. Kár volt azt is le nem Írni, hogy bizonyára én aspirálok még a bizottságnak tanítói helyeire is. Engedjen meg, de egy olyan személyeskedő izü felhívás semmikép se szolgálhat egy tárgyilagosnak induló, komoly válasz előnyére.

Egy másik észrevétele, hogy a Szabó Mihály lelkész úr támadása is igazolta azt, miszerint én a tanügyi bizottságot támadtam meg: teljesen téves, mert hiszem eléggé kiviláglott, hogy ez a másik polémia a tanári kar egyházi közszereplésére vonatkozott. Hát bizony ennek a felhozása nem szolgált alaptalanul támadt gyanújának megerősítésére.

Egy rövid helyreigazítás keretében Szűcs László lelkésztársam is beleszólt legutóbb a szőnyegen levő vitába, mely szerint én helytelenül Írtam le az ő — eljárását igazoló — fölszólalást, melyet akkor tett, midőn az esperesi kisegítésre vonatkozólag közölt nyílt kérdése tárgyában egyházmegyei gyűlésünk állást foglalt. Szűcs László lelkésztársam csak futtában olvasta el az