Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-07-02 / 27. szám

Tizenötödik évfolyam. 27. szám. Pápa, 1905. julius 2. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI EV. REF. EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények ... , Az előfizetési dijak (egész évre 8 K, félévre , a szerkesztőséghez Kis József felelős MfiöjelGIlik Iüilldeil Vasárnap, 4 K), hirdetések, reklamációk Faragó János ----- szerkesztő czimére küldendők. ===== = főmunkatárs czimére küldendők. —— Evangélizáció a vándor gyűlésekben. — Irta és a nagyszer,sei vándor gyűlésen felolvasta : Birth a József. — Panasz, panasz mindig csak panasszal van telve a levegő, az emberek szive. Panaszkodik az iparos, hogy nem jól megy a mestersége; panaszkodik a munkás, nehéz a munka, keser­ves a megélhetés; panaszkodik a hivatalnok em­ber, kevés a fizetés, alig telik belőle kenyérre; panaszkodik a gazda ember, rossz az időjárás ismét, keserves kilátások mutatkoznak jövőre. Általános a panasz mindenütt és mindenben. És mi lelkészek is panasszal vagyunk tele, hí­veink nem eléggé vallásosak, nem igazi keresz­tyének, áldozatkészségök meglankadt. Régi di­csőségünk, melyre annyira szerettünk hivatkozni, ma már végképp letűnni látszik. Én is panasz­kodni fogok; panasszal kezdem és végzem be elmélkedésemet; panaszkodom az üres templo­mok, hitetlenségünk, gyengeségünk, vallástalan­­ságunk miatt. Fájdalommal szemlélem, hogy nem vagyunk öntudatos tagjai anyaszentegyházunk­­nak, hogy csak névleg vagyunk keresz­tyének; egész életünk csak tettetés, képmuta­tás, igazi vallásosság, szent lelkesedés távol áll tőlünk. Úgy látszik, hogy minekünk kevés ju­tott abból a pünkösti Szentiélekből, mely egy alkalommal kettős tüzes nyelv alakjában, zúgó vihar jelenése mellett szállott le a földre; mi csak törpe unokáik vagyunk azoknak, kik ré­szesültek a Szentlélek Isten áldásaiban, távol maradtunk tőlök és tetteiktől. Mi csak futunk, futunk előre, de legtöbbször cél nélkül. Egyet­len egy vágyunk, egyetlen egy reményünk, ami­ben életcélunk kifejezhető, az anyagiakért való lázas kapkodás, törtetés. A Mammon a mi Iste­nünk. Ezt őrjöngve táncoljuk körül, mint haj­dan az arany borjut imádó Mózes fiák! Ezért lemondunk lelkiüdvösségünkről, oda adjak földi nyugalmunkat, csak futunk, sokszor azt se tud­juk, hová, merre? Olyanok vagyunk, mint az a tolvaj ember, ki lovat lopott volt és hátára ülve, nyargalt vele. Midőn kérdezték tőle, hova vág­tatsz oly őrülten, igy felelt humorral: »Kérdezd meg a lovamat?» így nyargalunk mi is előre és azt se tud­juk, hova jutunk a sebes vágtatás közben. Váj­jon jut-e eszedbe egyszer is, édes testvérem, a Vég; vájjon gondolkoztál-e már a felett, hogy ennek az őrületes vágtatásnak vége lesz egykor s aztán jő a számadás?! Vájjon gondolkoz­tál-e már a felett, hogy az embernek nem lehet egyedüli célja a testnek s a világnak szolgálni, hanem keli pihenőt is tartani és megadni a lé­leknek is azt, ami a íéleké. Egy ily pihenőre hívtunk mi most egybe benneteket. Ünnep csendjében a léleknek aka­runk táplálékkal szolgálni, hogy az egészséges testben hadd viruljon az ép lélek is . . . Pa­nasszal kezdem ismét. Mi lelkészek, kik Isten jóvoltából elhivattunk egyházaink élén lelkek gondozójául, régen látjuk már azt a veszedel­met, mely egyháztestünket egészében és az egyé­nekét is fenyegeti. Mik ezek a veszélyek? Ez főleg a hívek vallásosságának és ál­dozatkészségének csökkenésében áll. Vallástalanság mutatkozik abban, hogy még a nagy ünnepek alkalmával sem telik meg a tem­plom. Az a régi jó szokás pedig, melyről apáink­tól hallottunk, hogy egy hétköznapon sem ment ki a munkás ember a mezőre anélkül, hogy ne fohászkodnék az Úrhoz segedelemért az isten­házában, — egészen elmaradt. Pedig a templom­járás fokmérője a gyülekezet vallásosságának. — Vallástalanság mutatkozik abban is, hogy közö­nyösek vagyunk vallásunkkal szemben. «Egy az Isten minden vallásban» — ez a jelszó ural ben­nünket. Pedig, szeretteim, nem mindegy az egy igazi öntudatos kálvinista emberre nézve, hogy 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom