Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-06-04 / 23. szám

405 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 406 Észrevétel a «Tanügyi apróságok» megjegyzéseire. E lap 17-ik számában több, a tanügyet érdeklő eszmét vetettem föl „Tanügyi apróságok'1 eim alatt, melyre a 19. számban a kerületi tanügyi bizottság egyik tek. tagja szives volt válaszolni, figyelemre mél­tatván rövid, igénytelen elmefuttatásomat. Mivel azonban a megjegyzésekből azt látom, bogy a tek. cikkíró úr cikkecském intencióját félreértette, vagy félremagyarázta : saját reputációm iránt való kö­telességemnek ismerem megjegyzéseire válaszolni. Azt hiszem, megbocsát, ha mutatott példáját követve, nevét szintén elhallgatom — bár előttem a nőmén non est odiosum — és egyszerűen csak szintén per „tek. cikk­író“ űr emlegetem. Hisz ezzel krisztusi elvet követek : Valamit akartok, hogy az emberek cselekedjenek st. Az­után talán igaza is van, hogy az eszmecseréknél nem a személy a fő, hanem a hirdetett igazság. Tehát ismétlem — az indít észrevételekre, hogy cikaem legalább is félreértetett, ha félre nem magya­ráztatott. A tek. cikkíró úr ugyanis az egészet merő érzékenységből a kerületi tanügyi bizottság ellen inté­zett támadásnak minősítette, pedig ha igazán figyelme­sen átolvasta cikkemet, akkor látnia kellett azt, hogy a felemlített négy tárgy közül csupán egy, egyetlen egy vonatkozik — az utolsó — a tanügyi bizottságra, illetőleg annak működésére; az is egyszerű kritika, mely elől sem egyes személy, sem testület helyes alapon nem térhet ki, minthogy egyik sem bir a bölcseségnek, a tökéletességnek azzal a mértékével, hogy eljárását, működését bírálni ne lehetne ; sőt az egyiknek is, má­siknak csak hasznára válhatik. Ha azonban ez a bizott­ság olyan noli me tangere, hogy ezt sem tűrheti és ha az említett negyedik ponttal — bár akaratlanul — csak­ugyan megsértettem volna, im ezennel itt, a nyilvános­ság előtt szives elnézését, vagy ha jobban tetszik, bo­csánatát kérem. S ezzel aztán ezt a pontot le is tár­gyaltam. Az észrevételek többi része két csoportra oszt­ható : személyi és tárgyi részre. E szerint fogok tehát megjegyzéseimmel én is tovább haladni. A tek. cikkiró úr megbotránkozással említi föl mindjárt cikke elején, hogy én egyházi közéletünk tisz­taságát meggyanúsítottam, mikor azt írtam, hogy a tan­ügyi reformot készítse el majdan egy, az ügyhöz igazán értő, iránta lelkesedő tagokból összeállított s nem eset­leg pajtáskodás szülte bizottság. Hogy itt nem a ne­hány tagból álló tanügyi bizottságot értettem, az ügy fontosságából következik, egyébként ellenkezőleg lett volna bátorságom a tanügyi bizottság nevét is fölemlí­teni. Állításomat pedig most is fenntartom, bármily visszatetszést keltsen is a látszólag érzékeny lelkeknél; fenntartom, mert be is tudom bizonyítani és mert ez nem csupán az én véleményem. Köztudomású ugyanis az, nem tudom így volt-e régebben is, hogy midőn ke­rületi választásokról van szó, 3—4, esetleg 4 — 5 na­gyobb egyházmegye képviselői a fehér asztalok mellett történt megállapodás szerint döntenek a szavazások eredményénél, természetesen a „minden szerűnek stb. elv érvényesítésével; lehet, hogy az ügyre nézve azért talán helyesen, de mégis a méltányosság, viszonosság mellőzésével ; amennyiben a kisebb egyházmegyéket az őket jogosan megillető képviseltetésből kiszorítják. Sie­tek megjegyezni, hogy félre ne értessem, miszerint ez nem az én véleményem csupán. Egyházmegyénk lelkészi értekezletén is szóba jött a sajnálatos tény, hogy — ha egyházmegyénknek jussa nem volna néhány tagjával magát képviseltetni — az uralkodó méltányosság foly­tán teljesen kimaradna. Pedig kötelezettségének minden irányban a legpontosabban eleget tesz ; ha adakozásra hivatnak föl az egyházmegyék, áldozatkészségével arány­lag, ha nem is az elsők között, de első helyen áll, a mint ezt a pápai templomra gyűjtött adományok is mutat­ják. Mi zárná ki más a jog és méltányosság sze­rint őt megillető képviseltetésből, mint a megbotránko­zással említett pajtáskodás ? Sőt ekklatánsabb példájá­val is szolgálhatok ennek a tek. cikkiró úr előtt. Pár­­év vei ez előtt egy választás volt a kerületi gyűlésen. Délelőtt kezdődött, s két egyén között kellett eldőlni az eredménynek. Az idő előrehaladása miatt délutánra halasztatott az új szavazás. S im ekkor a déli fehér asztalozás hatása folytán egyik jelöltnek egyharmadá­­val kevesebb lett a szavazata, mint délelőtt, holott ugyanazok és ugyanannyian szavaztak. Ugy-e furcsa, hogy amit számosán délelőtt még fehérnek láttak, az délutánra fekete lett. Pedig komoly férfiak szavaztak, Lehet, hogy még sincs igazam s megbotránkozást ér­demiek azok részéről, akiknek az említett jelenségek tetszenek. De hogy tovább fűzzem a tek. cikkiró űr meg­jegyzéseinek személyes vonatkozású részleteire vonat­­sozó észrevételeimet, nem lehet válasz nélkül hagynom azt a részt sem, melyben gúnyolódva, feltűnően, mert dűlt betűkkel nyomatva ismétli egy nyilatkozatomat, hogy én „az egyházi közélet mezejénél sokkal liálásabb téreken vagyok nagy mértékben elfoglalva. Igenis — bár­­mint gúnyolódik — igy van ez. Ez az oka annak is, hogy most észrevételeimet cikkére később teszem, te­hetem meg. Egyúttal újra hangsúlyozom, hogy az egy­házi közélet mezején való működés, szereplés — a ná­lunk uralkodó közszellem miatt — a legnagyobb mér­tékben hálátlan ; mert a legönzetlenebb, az ügy szere­­tetébŐl fakadó s minden mellékes számítás, érdek r élkül való működés is akadékoskodással, gánccsal, vág mond­juk meg igazi nevén : irigykedéssel találkozik ép azok részéről, kik a szeretetet hirdetik. Tehát arra a jól eső, ösztönző, lelkesítő, újabb önzetlen tevéknységre serkentő elösmerésre, melyet a világi társadalom a maga buzgó munkásainak nyújt, sajnos, egyházi téren — nálunk leg­alább — nem lehet számítani. Avagy nem ennek a bi­zonysága-e az a támadás is, melynek csak nemrég theo­­logiánk egyes tanárai is ki voltak téve ? A kik táma­dásban részesültek azért, hogy egyházi, sőt talán pol­gári, társadalmi téren is működnek, szerepelnek. Tá­madásban részesültek ők, akiknek a nyilvános szerep-22*

Next

/
Oldalképek
Tartalom