Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-04-02 / 14. szám
241 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 242 ték annak szükségét s nem hitték akkor még, hogy a kivándorlás ily nagy mérveket öltsön valaha, mint napjainkban) és itt sem engedélyezte a missziói hatóság, így a dolog abban maradt; az egyházmegyei pecsét pedig, mit előre megcsináltatott, még mai napig is a bridgeporti paróchián hever gazdátlanul. És most ő lett a legádázabb ellensége a csatlakozásnak és az egyházmegyének (nyilván érthető, hogy miért.) Az ő keze csinálta mindenütt a zavarokat a gyülekezetekben. Lapjában azzal rémítgette ref. honfitársainkat, hogy munkájukat fogják majd elveszíteni, ha csatlakoznak, mert egyszer majd csak azt mondják nekik, hogy „ki Amerikából“, ha szülő hazai egyházuk kedvesebb, mint az amerikai misszió. És mikor másként nem boldogult velünk szemben, hát minden áron politikai és nemzeti mozgalommá akarta felfújni e mozgalmat s diplomáciai térre akarta terelni az ügyet. Hiszen még a zsinati atyákhoz felterjesztett „memorándumban“ is — legalább abban, ami itt lapjában megjelent, bár úgy hírlik, hogy a hazaküldöttekből ez a rész kihagyatott — azt Írja, hogy „államot akarunk az államban.“ Vak gyűlöletében és elfogultságában még olyan tettre is vetemedett ellenünk és egyházmegyénk ellen, amit méltán lehet még hazaárulásnak is nevezni. Ugyanis az itteni misszió keleti egyházkerületéhez tartozó new-yorki német egyházmegye jegyzőjének egy valóban szeretetteljes és hazafias hangú levelében a többek között ezeket irta : „gyökerestől irtsák ki a magyar egyházmegyei mozgalmat.“ Sőt mozgalmunkról olyan információkat adott a szegény német testvéreinknek, hogy azok — midőn a jegyző a gyűlésen is felolvasta levelét — egészen kikeltek ellenünk és ezen levél behatása alatt meghozták azokat a határozatokat, melyeket ellenfeleink siettek azonnal értékesíteni a maguk javára. E határozatok veleje az, hogy mivel ami mozgalmunk „tüntetőén politikai és nemzeti mozgalom“, kéressék fel a misszió arra, hogy terjessze fel ez ügyet a washingtoni kormányhoz s kérdezze meg ott, hogy az Egyesült-Államok törvényei megengedik-e az ilynemű szervezkedést nekünk, illetve a hazai egyháznak. Látható tehát, hogy az információk alaposak lehettek, mert már majdnen el lett érve a cél, a diplomáciai beavatkozás. S valóban nem lehet csodálkozni, ha ilynemű információk után az a szegény misszió is annyira homályosan lát, hogy felölünk mindent elhisz, csak jót nem. (Lásd e határozatokat a „Magyar Szó“ 33. sz.-ban.) E határozatok természetesen érvényre nem juthattak, mert a misszió nem tette magáévá őket s nem is tehette. Ugyanis az Egyesült-Államok alkotmányában gyökerezik, hogy minden egyház és vallás maga intézi sorsát, az állam egyházi ügyekbe nem avatkozik ; tehát akármiféle egyháznak itt lehet missziója s igy a magyarnak is. Erről az egyházmegye, mely meghozta e határozatokat, megfeledkezett fölhevülésében, de a misszió már nagyon jól tudta s igy nem is tett semmit ez ügyben. De tudtuk ezt mi is s nem is sokat adtunk e határozatokra. Hanem annál alkalmatosabbak voltak ezek híveink s népeink megtévesztésére. S éppen itt tűnt ki a nevezett lelkésznek ludassága. Mert sietett azonnal e határozatokat lapjában is lefordítva közzétenni s egyéb lapokhoz is eljuttatni a megfelelő tirádák zengedezése mellett. Lapjában „Ne játszunk a tűzzel“ cimü cikk keretében adta közzé e határozatokat. S ebben a cikkben fél, jajveszékel, ijeszteget, hogy ime a meggondolatlan csatlakozás miatt hova jutánk s mi lesz velünk, ha e határozatok megvalósíttatnak ; majd ők maradnak a hínárban, mert majd minket, csatlakozott lelkészeket csak pártfogásába vesz a hazai egyház, de ő velük mi lesz. Ok ugyan elég volt a félelemre, de persze ez mind csak farizeuskodás volt. Mert azt elfelejtette oda Írni az illető cikkébe, hogy ő, önönmaga idézte elő mindezeket levelével s információval. Lett azonban „paff“, mikor mi tettéért megtámadtuk 8 az igazságot napfényre hoztuk. Megjegyzendő ugyanis, hogy 3 lelkésztársunk, kik — mig nem csatlakoztak — ezen nevezett egyházmegye kebelébe tartoztak, szintén megjelentek az egyházmegye gyűlésén New-Yorkban dec. 22-én, hogy elbúcsúzzanak az egyházmegyétől s igy szem és fültanui voltak mindennek. Képzelhető, hogy mily jól esett hallgatniok a szeretetteljes informáló sorokat, melyek „gyökerestől“ való „kiirtásukat“ célozták. Amig tehát a nyílt színen hamut hintettek a szemek közé, addig alattomban, jezsuita módra, eszközökben nem válogatva igy működtek ellenünk, az egyházmegye s végponton a hazai egyház nemes törekvése ellen. Ilyen fegyverekkel szemben nehéz és kemény volt hát a küzdelem. De a kezdet elejét megharcoltuk azért becsületesen s kitartva, örömmel és lelkesülten. Küzdöttünk és küzdünk ezután is igaz magyar szivünk sugalatára hallgatva s hisszük, hogv az igaz ügy előbbutóbb diadalt fog aratni. Mi ellenfeleinket nem bántottuk, mig ők nem támadtak ily módon bennünket. Mi most is és mindenkor örömmel uyujtunk nekik testvér jobbot, de ha nem fogadják el, mi arról nem tehetünk. Erős volt a küzdelmünk, mert a közvélemény is azt hitte, hogy nem fogunk tudni megállani. Ámde hála a magyarok Istenének, az erőszak, ármány és gonoszság nem tudott erőt venni rajtunk. Megállottunk keményen. Egyházmegyénk virágzik s mindinkább halad előre. 6 egyházzal és lelkésszel alakult meg és ma 9 rendes egyház, 2 leány-egyház és egy még lelkész nélküli rendes egyház tartozik kebelébe. És ma már kezdenek megnyílni a szemek, a szivek, az agyak is mind jobban kezdik belátni, hogy nagy tévedésben voltak mindezideig, hogy a csatlakozási eszmének van jövője s igy mind nagyobb tért is hódít honfitársaink körében. Szóval a jelek kecsegtetők arra nézve, hogy a rég óhajtott béke egyházak és lelkészek között helyre fog állani mihamar, hacsak nem akad ismét egy Judás, ki felzavarja azt. Rövid, de küzdelemteljes múltra , nehéz és fáradságos munkára tekinthetünk vissza úgy mi, mint egyházmegyénk. Mint újoncoknak kemény tüzpróbát kellett kiállanunk nekünk is 8 egyházmegyénknek is, mely 14*
