Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-26 / 13. szám
219 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 220 igen járna. Azt azonban helyeslem én is, hogy a nyugdíjigény 24 év betöltésétől számíttassék. 6. Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt az alapelvet sem, hogy a nyugdíjintézet egyesíttessék-e az özvegyárva gyámintézettel vagy pedig külön kezeltessék Erre a kérdésre is igennel felelünk, mert hiszen ugyanazon status érdekét szolgálja, mindkettő ugyanazokból nyeri bevételeit. „Az egyesülés erő“ — mondja a közmondás: minél több felé oszlik valami, annál kevesebb a haszna. A különkezelés két munkát, két költséget kiván, mig együttesen egy munkával s költséggel is el lehet vezetni. Azután ninos kizárva az a lehetőség sem, hogy a nyugdíjazásnak a lehető legkevesebb mértékre való korlátozásával az özvegy-árva gyámintézetnek mai nap ingadozó, sőt veszélyezett helyzete egyesülés folytán javulni, szilárdulni fog, sőt a kegydíjak fölemelésére is vezethet. Minden attól függ, miként alkalmazzák a gyakorlatban a papiroson levő elveket. 7. Végül ki kell terjeszkedni arra, is, hogy mikor kezdje meg a nyugdíjintézet működését, azonnal-e, vagy előbb csak tőkegyűjtésre szorítkozzék. A mostani tagokra és gyülekezetekre is egy nem működő intézet terheit ráróni igazságtalanság lenne, mert megeshetik, hogy csak a terhét viseli valaki, de előnyének még csak a látszata is el van zárva előle. Ezen szempontok azt javasolják, hogy a működést lehetőség szerint azonnal a megalakulás után kezdje meg. Ezek voltak azon alapelvek, amelyeket az egyes kerületek véleményéből s a konventi bizottság „jelentéséből“ megállapíthatunk, amelyeket a nyugdíjintézet megalapításánál figyelembe kell venni. Ezeknek hiányait, gyengéit igyekeztem kimutatni, hogy ahol hézag látszik, az kitölthető legyen, hogy a nyugdíjintézet csakugyan azon célokat szolgálhassa, amelyekért megalakulása kívánatos és szükséges, hogy ne legyen egy teherrel több ismét az érdekelteken. Ha az eddig mondottakat összegezzük, az eredmény oda üt ki, hogy a nyugdíjintézet felállítása a tervezett módon nemcsak hogy nem kívánatos, sőt akiknek érdekét gondolták vele előmozdítani és szolgálni, azokra valósággal terhes és igy veszélyes ; ennélfogva érthető, hogy sokan félnek tőle és inkább azt óhajtják, hogy maradjon tovább is a régi állapot, mely szerint „a papnak nyugdíja a káplán.“ Minthogy azonban ez az elv a mai felfogás szerint és viszonyok között túlhaladott álláspont: azért oly elveken kell azt szervezni, hogy ne rettentse el tőle a közvéleményt és oly feltételeket kell megállapítani célja megvalósításánál, hogy ne csak kényszerítve, hanem örömmel hozza meg arra a legszerényebb sorsban levő tag is a lehető legnagyobb áldozatot, látván, hogy a nyugdíjintézet az ő érdekét is szolgálja. Ez pedig csak akkor történik meg, ha a hozzájárulás a lelkészekre nézve kevesebb lesz és ha a nyugdíjazás feltételei humánusabb formában nyilvánulnak és egy bizonyos időn túl feltétlenül megengedtetik a nyugdíjba menetel. Ott van az 1904. októberi konventi jegyzőkönyv 68. lapján a theologiai tanárok részére tervezett nyugdíj - intézetről a „Jelentés“. Egy ugyanazon előadó keze alól került ki mindakettő és mégis mily szembeötlő a különbség közöttük. A theol. tanároké minden tekintetben kedvezőbb, úgy a megterheltetést, mint a velejáró előnyöket illetőleg. Hasonlítsuk csak össze a kettőt. A lelkészeknél a hozzájárulás az egész fizetés 33ü/0-a 4e/0 kamattal visszmenőleg és 3'/2%. óvenként; a theol. tanárinál csak a 600 koronán felüli fizetés 33°/#-a és évi 2°/0. Ezzel szemben a lelkészeknél csak rokkantság esetén jár nyugdíj 10 évi szolgálat után 40°/0> azután évenként 2°/0 emelkedés 40 évig, mely azonban senkit sem jogosít nyugdíjra, ellenben a theol. tanároknál 10 év után 40° 0 évi 3°/0 emelkedéssel és 35 évi szolgálat után feltétlen teljes fizetésű nyugdíj. A lelkészinéi az özvegyek kegydíja 500 kor. a theol. tanárokénál a legkisebb fizetés után 10 év múlva már 780 kor., azután emelkedik s itt van még temetési járulékul a fizetés, illetve nyugdíj x/g része. Még a szolgálati évek számításánál is szembetűnő a különbség, mert mig a lelkészeknek visszamenőleg csak fele számíttatik be, addig a theol. tanárokénál valamennyi, még a leik és zi szolgálatban eltöltött évek is, a fentartók terhere amott tervbe van véve 2°/0, emitt 3°/0. Az összes hiány, mely államsegélyből volna fedezendő, a lelkészinéi az összes szükségletnek (Jelentés 36 lap) körülbelül 46%-át, a theol. tanárinál 7 7 70-át teszi. És mig az államsegély 28 theol. tanár után 35600 koronára van előirányozva, addig a 75 szőr több lelkész után — ha az egész szükséglet 50%-a abból fedeztetnék is, — 10-szer annyinál valamivel lenne több. Nem azért tettem azt az összehasonlítást, mintha részrehajlást akarnék ezzel kimutatni, nem is azért mintha a theol. tanárokkal szemben talán az irigységet akarnám felkölteni; mintha az ő valóban magas hivatásukat kellőkép nem méltányolva, illetve annak fontosságát kisebbítve, a fungens lelkészi állást azzal szembe állítani, vagy összemérni szándékoznám, hanem azért, hogy megmutassam, miszerint csakugyan lehetne méltányosabb alapra helyezni a lelkészi nyugdíjintézetet és azért, hogy megkockáztassam azt a merész kérdést, nem lehetne-e a lelkészi nyugdíjintézetet úgy szervezni, hogy annak a theol. tanárok is tagjai lehessenek és érdekeik kellő kielégítést nyerjenek ; miért szükség 25 — 30 embernek külön intézetet alkotni, mikor nekik legméltóbb helyük van a lelkészek között, illetve azok élén ? A különbözeteket kiegyenlítve, az előnyöket egyenlővé téve, szerintem ez lehetséges lenne, hiszen itt csak nyugdíjról van szó s hogy a nyugalomra szánt idő az arra szorultak vagy arra érdemesekre nézve, valóban nyugalom legyen, az mindenkinek egyformán érdeke és joga, mert a munkásság idejében úgy is meg van a megfelelő különbség. Ezek az én egyéni véleményeim, az országos ev. ref. lelkészi nyugdíjintézetre, illetőleg az aDnak felállítása tárgyában közzétett „Jelentésire vonatkozólag. Igyekeztem lehetőleg minden részletére a kérdésnek kiterjeszkedni s azt megokolni; tudom, hogy a vita he
