Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-13 / 11. szám

171 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 172 dóit is! Mert a lelki megújhodáshoz nem pénz, nem paragrafusok és nem frázisok kellenek, hanem elevenítő lélek; az az evangé­­liomi bátorság, mely a lélek ereje. Őse­inktől újra meg újra elvették a vagyont, el a polgári szabadságot; elzárták előttük az állami jövedelmező állásokat, de azért kitartottak hitük mellett, sőt annál inkább. Miért? Mert megvolt bennük az elevenítő lélek. Mi bennünk pedig nincs meg. Maga az, hogy minden tizedik esztendőben oly mohósággal változtatjuk, módositgatjuk törvényeinket s hogy ezek mellett még százféle szabályrendeletet alko­tunk : bizonyítja leginkább, hogy nincs meg bennünk az elevenítő lélek. Őseink ama rémítően nehéz időkben századokig beérték egy törvénykönyvvel, s „a bibliára támaszkodva, meg tudták védeni szabadságukat“ — mi pedig nem a bibliától, hanem a se szeri, se száma tör­vény- és szabályrendelet-paragrafustól várjuk üdvünket. Tessék csak bárkinek is figyelmesen áttanulmá­nyozni eddigi törvénykönyvünket, meg fogja látni, hogy abban igen szépen, bibliai alapon és részletesen össze van állítva minden rendű és rangú egyháztag részére a kötelező szabály; elkezdve a gyülekezet egyes tag­jain, folytatva a presbitereken, tanítókon, tanárokon, lelkészeken, espereseken, püspökökön és a világi tisztvi­selőkön. E törvények oly kielégítők, hogy ha nem csak a papiron, de a lelkűnkben is megvolnának, sőt ha a papiron nem volnának is meg, de a lelkűnkben élné­nek : akkor másként állanánk ; akkor erősek, bátrak és kitartók volnánk ma is ! Akkor nyíltak, egyenesek és erélyesek volnánk kifelé és befelé is. Most pedig igen sokszor játszunk bujósdit! Még arra sincs meg ben­nünk az evangéiiomi bátorság, a lélek ereje, hogy be­lülről, a magunk körében erélyesek legyünk egyházi éle­tünk jó rendje és tisztasága érdekében. Mert föltéve, de meg nem engedve — hogy ezzel a mindent ügyesen takaró közmondással éljünk, — föltéve, hogy valamelyik gyülekezeti tag, vagy éppen presbiter, tanító, tanár, lelkész, esperes követne el súlyos vétséget, amivel ma­gát, mint egyszerű keresztyént megbélyegezné : lenne e evangéiiomi bátorságunk nem arra, hogy mint a kaszi­nók és társaskörök kebelükből az ilyent eltávolítják, kigolydzzák, — kizárjuk a gyülekezetből, de csak arra is, hogy megintsük, vagy megfeddjük?! . . . Föltéve, de meg nem engedve, hogy egy presbiter, tanító, tanár, lelkész, esperes olyant cselekednék, vagy olyan mulasz­tást követne el, amivel sértené a köz érdekeket, meg­tévesztene és rossz irányba vinne sokakat; ha oly vétséget követne el, ami ellenkezik azzal az esküvel, amit hivatala elfoglalásakor tett, ha nem annak a pályának élne, amelyik neki társadalmi állást és kenyeret ád, hanem ide­gen mezőkön törné, marná magát a koszorúját alkotandó virágokért: lenne-e evangéiiomi bátorságunk a fegyelmi törvény §-ait rá alkalmazni s nem az lenne-e a leg­főbb gondunk, hogy nagy körültekintéssel megfontol­juk, milyen befolyásos és tekintélyes egyén az illető és természetesen mindjárt befolyásos, mihelyt tollforgató, gyűléseken szóvivő, vagyonos ; aztán, hogy latolgassuk, hogy vétségének nyilvános tárgyalása nem hozna-e szé­gyent az illető által elfoglalt állásra, magára az inté­zetre, a felügyelőkre, a kormányzatra ? Ha pedig va­laki a bibliára támaszkodva, amely a föltett esetekben az egyház közjava és jövője érdekében neki is mondja: szólj és ne hallgass — csakugyan szólna : az evangéiiomi bátorság s a lélek erejének tulajdonítanánk-e eljárását ? Nem röpködnék-e körül a kárhoztatás hollói, folyton csak ezt hallatva: tapintatlanság, személyes ellenszenv, sárga irigység, gyűlölködés! . . . Nem idézgetnék-e, ér­telméből persze egészen kiforgatva, ezt a bibliai mon­dást: „a szeretet mindeneket elfedez?,, Vagyonunk — ugylátszik — majd csak lesz ; §-ok és frázisokban se lesz hiány ; belső bajra külső tapa­szok ; de vájjon az evangéiiomi bátorság és a lélek reje mikor lesz meg nálunk kellő mértékben ? Hol vannak Mózeseink, akik új, lelkes, elszánt nemzedéket nevelje­nek az ígéret-földe elfoglalására ? L. K. Fölhívás a magyar nőkhöz. A „Mustármag“ szerkesztője által rendezett sze­­retetvendégségen az ott összegyűlt előfizetők, a szer­kesztővel élükön, kimondották, hogy szent kötelessé­güknek ismerik azon munkálkodni, hogy Magyarország minden városában és falujában akadjanak nők, akik készek Isten országának terjesztéséért valamit tenni. El kell már egyszer vetnünk magunktól azt a vesze­delmes előítéletet, hogy a hitélet fölébresztése és erő­sítése, a lelkeknek az Istenhez való vezetése csupán a papok 'dolga. Meg kell látnunk, hogy szegény magyar népünk teste száz sebbel vérzik s hogy mind e sebek közt a legfájóbb és legvészesebb az, hogy százezren és százezren járnak Isten nélkül, hit nélkül, a bűn utjain. S tudnunk kell azt is, hogy e százezrek felerészben nők és hogy a nők szivéhez hozzáférkőzni, nekik lelki se­gítséget és erősítést nyújtani a nők vannak hivatva. De akik másokon az evangéliumnak egyedül biztos gyógyszerével segítni akarnak, azoknak maguknak már meg kellett ízlelni és tapasztalni annak gyógyító, vi­gasztaló, fölemelő erejét. Mert aki azt hiszi, hogy ő a maga erejéből, a maga jósága által elegendő erős arra, hogy másoknak igazi segítséget tudjon nyújtani, az na­gyon csalódik; az jobb, ha munkába se indul, mert úgyis hamarosan meg fog lankadni s az akadályoktól visszarettenni. Osmerjük el mindnyájan, hogy előbb vennünk kell az Istennek kegyelméből, mielőtt mások­nak valamit adhatnánk. Arra szólítjuk föl tehát a ma­gyar nőket mindenütt, ahová ez a szózat el tud hatolni, hogy azok, akikben komoly vágyódás van arra, hogy valami jó munkát végezzenek, első lépés gyanánt azt tegyék, hogy szent elhatározással kezdjék olvasni a bib­liát, akár külön-külön, akár, ha ketten-hárman akadnak egy-egy helyen, együttesen. Olvassák azt minél aláza­tosabb szívvel, legelőbb is azt kutatva, mit kell abból

Next

/
Oldalképek
Tartalom