Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-11 / 50. szám
851 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 852 kollega űrből a kálvinista őszinteség és egyeneség. — Bennem „minden erőltetés nélkül“ azt a feltevést szülte, hogy tollának legalább is egyik oldalát az „ódium theologicum“ vezette . . . Szeretném tudni, hogy a mi kifogástalanul derék hittanáraink közül melyik lehet az a szerencsés, aki Kollega úr Ízlésével nem kvadrál ?! Béke velünk ! Mátyusvidéki. Talán lesznek, akik megengedhetetlennek vagy legalább is furcsának fogják találni, hogy valaki névtelenül egyenesség és őszinteség hiányával vádoljon egy olyan egyént, aki a saját neve alatt meri elmondani véleményét egy igen kényes, de nagyjelentőségű kérdésben. Bizony én is jobban szerettem volna, ha a t. felszólaló kiirta volna a nevét. Úgy nekem most semmi megjegyzést se kellett volna tennem. A Szerkesztő. Egyetemes ev. ref. zsinatunk. György Endre is csak a kényszerűség nyomása alatt fogadja el a javaslatot. Szerinte a helyzet igen súlyos. Nagy és kritikus átalakulásnak egyik nagyon fontos kövén állunk ez idő szerint. A mi egyházaink a reformáció óta főerősségüket mindig abban találták, hogy az egyház csak híveire támaszkodott, hogy az egyház benső életének minden garanciája a hivek buzgóságában volt, onnan indul ki és oda tért vissza. Tehát teljesen szabad és az állami hatalomtól független egyház volt. 1867 óta ez az állapot gyökeresen megváltozott. 1868-ban a népiskolai törvény meglazította az egyház és iskolái között fennállott kapcsokat. Az 1888. középiskolai törvény azt, amire őseink olyan nagy súlyt helyeztek, amit az 1791. törvényhozás norma et ordo discendinek nevez, meglehetősen illuzói riussá tette azon iskoláinkra nézve, amelyek korábban kizárólag az egyház testén növekedtek fel. A főrendiház reformjáról szóló törvény tagadhatatlanul bizonyos hierarchikus színezetet adott a mi teljesen presbiteriánus szervezetünknek. A tanítói, majd a lelkészi fizetéseknek az állam által eszközölt kiegészítése bizonyos mértékben függetlenítette az egyház belhivatalnokait a gyülekezettől. Az űj törvényhozás most végül behozza a kongruás egyházakat is, a melyek alapján belhivatalnokaink bizonyos tekintetben még jobban függetlenítve lesznek híveiktől és ennélfogva azt a benső, állandó és kizárólagos kapcsot, amely prot. őseinknél az egyház és tagjai között volt, megváltoztatja, még lazábbá teszi. Az állami befolyás tolytonos terjeszkedésével szemben komoly kötelességünk az ellenszerekről is gondoskodni. A maga részéről azt szeretné, ha a presbitóriánus egyházak által gyakorolt rendszert elfogadnánk és azt mondanánk : alkotunk közös fenntartási alapot, mint ahogy alkottak Skócziában, Angliában és a világ minden részén a protestáns presbiteriánus egyházak, önkénytes hozzájárulásokkal az egyes gyülekezetek a maguk körén belül, közös domesztikával. Ott is megvan az a külömbség, amely e javaslatban is kontempláltatik, hogy t. i. némely egyház többet fizet, mint amennyi a maga szükségleteinek fedezésére kell, némelyik kevesebbet és az egyház egyeteme osztja szét ezen különbözetet, úgy, hogy az illető lelkészek és belhivatalnokok, akik az egyházi ajánlatok összeszedésében a kizárólagos vagy legalább is a főszerepet játszák, nem saját maguknak, hanem a közdomesztikának szedik be ezen pénzeket, s ugyanakkor állandó, természetes, intézményszerü kontaktusban maradnak a saját híveikkel, igy feutartják az egyháznak életerejét anélkül, hogy külső befolyásnak tennék ki az egyházat. Viszont más oldalról egyenes órdekök az, hogy a hivek buzgóságát, hithűségét és áldozatkészségét teljesen ébren tartsák. Nem tudom, milyen módon lehetne ezen idő szerint minekünk ezen alapra teljes megnyugvással visszatérni. De ha a mai viszonyok ezt nem engedik meg : tekintsük azokat csak átmenetieknek, mert a visszatérést, meggyőződésem szerint előbb-utóbb meg kell kezdeni. Azt méltóztatik talán mondani — s itt van a kérdésnek súlypontja — hogy a mi egyházunk erre nem elég erős. Én bátorításért visszamegyek azon időkre, amikor elég erős volt, mert atyáink képesek voltak megtenni ezt és viszszamegyek azon meggyőződésemnek ismétlésére, amelynek nem először és nem utoljára adok kifejezést, hogy minden egyes lépéssel, amelyet mi oly irányban teszünk, hogy az egyházi szükségletek ne az egyház által elégíttessenek ki, egyúttal lazítjuk azon benső kötelékeket, melyek a bivőt lelkészével és egyházi elöljáróságával összefűzik és azon biztos reményem kifejezésére, hogy mentői erősebb ezen, az emberi természettől elválaszthatatlan magánérdeke az illető belhivatalnoknak a saját egyházi élete kifejlesztésére, annál erősebben és annál hatásosabban fog gyakoroltatni a cura pastoralis. Sőt én megvallom, félek attól, hogy a cura pastoralis ezen az utón, amelyen mind jobban és jobban függetlenítvén a belhivatalnokot nem csak saját gyülekezetétől, hanem az egyháztól is, mind jobban utalva őt idegen segítségre, nem fog a mi gyülekezetünkben talán soha olyan virágzó állapotokat teremteni, mint a minőket más egyházakban teremtett a tisztán önkénytes, hitbuzgóságon alapult és a cura pastoralis által megnevelt áldozatkészség. Azt méltóztatik mondani, hogy ez talán a magyar természettel ellenkezik. Erren ézve bátor vagyok arra hivatkozni, amit az előttem szóló t. barátom is mondott. Magam láttam egyháziatlan, az egyháztól teljesen elszokott, bűnbe merült embereket, akik kimentek a szabad egyházi élet talajára, ott ezek az emberek az egyháznak buzgó pártolói és felvirágoztatói lettek. Az emberi természet mindig ugyanaz; mindaddig, mig másra támaszkodunk, mig mástól várunk segítséget és mig megélhetésünknek biztosítékait másokban és nem önmagunkban keressük, nem csak a szabad egyház tanával, hanem saját álláspontunkkal is ellentétes áramlatba kerülünk. Teljesen világos előttem, hogy a mai körülmények között mi képtelenek vagyunk másképen cselekedni, mint ezen javaslatba belemenni. Teljesen meg vagyok azonban arról győződve — s ón a magam részéről, a magam csekély tehetségem szerint igenis, megpróbálom ebben a másik irányban előkészíteni a jövőt. S igy csak mint átmeneti megoldást fogadom el a jelen javaslatot. Balthazar Dezső dr. szerint a törvényalkotásnál, a hol a való életben már leszűrt igazságok, szükségek és igények várják s epedik codificatiójukat, nem szabad in