Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-02 / 40. szám

685

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

686

fölcsengő egykor elnémult harangok édesdeden hívogatják a híveket istenigéjének hallgatására?!

Idegen földön, az együtt 270 lelket számláló két Pisanicán immár épült szentegyház; az alig nehány száz református hívőből álló Uljanikban anyaegyházunk van s a kis Terezovácz is kinőtt már nevelő anyja szárnyai alól s a maga lábán jár : ide haza pedig, hires Sopron városában és környékén bár 641 hittestvérünk él, mégis annyi gondunk van rájuk, hogy immár két év óta nagy buzgósággal kutatjuk, vájjon mit lehetne itt tenni (1902 szept. havi Egyh. értekezlet jegyzőkönyv 8. p.) E legűjabb speciális magyar kálvinista elemből a társegyháznak nevezett Szombathelyen 430 s környékén 511 = összesen circa 1000 találtatik. A Zala- Egerszegen s vidékén levő szórványok népessége 665; Kerka-Németfaluhoz és Senyeházához 500 — 550, Szentgyörgyvölgyéhez és Nagy-Rákoshoz 700—800 hivő van a közel s távoli szétszórtságból csatolva — egyik-másik községben 250—800 reformátussal — és mindeddig azt sem fürkésztük felőlük : ez a tenger sok nép, vájjon „állandó elem-e?!“ Mosolyogni lehetne ezeken az állapotokon, ha nevetés közben is oly igen nem fájna az ember szive. S lelkemből aggódom, hogy amig mi ezen „elem“ milyenségét konstatálgatjuk: ennek jó nagy része, engedve a törvénnyel szabadalmazott s titkon is űzött lélekhalászás propagandájának — az ^egyedül üdvözítő egyház“ kebelén állandósul! De nemcsak Őrségben, másutt is van iiyes baj és elég tennivaló. Az aratni való sok s az arató bizony kevés !

Az egyes lelkész azonban, bár lelke égjen s oltár idő nap előtt el is égjen a lélekmentés szent munkájában, egymagára hagyatottan szembetűnő s maradandó sikert nem érhet el. Az említettem helyeken pl. elég, ha az anya, társ és leánygyülekezeteinek gondját végzi; fizikailag is lehetetlen a szórványokat rendszeresen látogatnia és gondoznia. S kivánhatnánk-e a barabásszegi kollégánktól, hogy a zalaegerszegi és környékebeli, avagy a görzsönyi atyánkfiától, hogy a soproni és a vidéki szórványokat látogatva s gondozva, egész évi papi jövedelmét elutiköltségezze, nem is szólva arról, hogy az ily es gyakori kirándulások az anyagyülekezet elhanyagolását vonnák maguk után ?

A szórványok gondozásának nagy fontosságú ügyét tehát nem ezen az utón, hanem másképp, intézményszerüleg rendezhetjük csak célszerűen. E tekintetben, szerencsénkre, nem állunk egészen tanácstalanul. Már 5-ödfél éve ugyanis, hogy elhangzott egyetemes konventünkben e mindnyájunkra kötelező enuntiatio (L. jk. 62. pontjában ! (Olvassuk az eredeti szöveget!) lm igy a határozat . . . Sajnos azonban : ez több helyt ma sincs végrehajtva. Nem rekriminacióképp, de csakis az ügy érdekében említem föl: a kerületi missziói bizottságon kivül csupán két egyházmegyében van megalkotva a missziói bizottság, hét egyházmegyében pedig, köztük olyanokban, hol legtöbb a szórvány — nincsen.

De ezen a kevéssé méltányolt konventi határozaton kivül van egy másik, részletesebb intézkedés is a szórványok gondozására nézve. Engedjék fölolvasnom

egyházi értekezletünk jegyzőkönyvéből, mert abban foglaltatik 2 évvel ezelőttről (8. pont. Olvassuk el!) Milyen bölcs határozat s mennyiben valósítottuk meg az abban foglaltakat ? Ki-ki a maga vidékét ismeri legjobban s megadhatja a feleletet: nálunk ez az általános rendezés jóformán el sincs kezdve, csupán a korábbi sikertelen kísérletek után 2 egyház szórványainak gondozását illetőleg történt az ez évi egyh. megye gyűlésen némi intézkedés.

Pedig e két határozat a szórványok gondozása mikéntjének alapelveit foglalja magában, melyek megvalósításával és némi pótlásával a szétszórtságban élő hitfeleink rendszeres vallásos és lelki gondozása végezhető lesz. Helyes e princípium ama tétele, amely szerint az anyaegyháztól legfeljebb 4 — 5 kilométernyire lakó református gyermekek az anyagyülekezet iskolájába járjanak ; célszerű a második rendelkezés is, amelynek értelmében az említettük távolságnál messzebb lakó tanköteleseket saját lakóhelyükön havonként legalább egyszer egy egész délután keresse föl a hitoktó, amikor nemcsak a vallástanítást, hanem — ez lényeges dolog — a szülők vallásos gondozását is végezné, időnként —- alkalmas helyen — prédikálván s úrvacsorát, osztván. S a szórványok e két főcsoportjában az anyaegyházak lelkipásztorai, esetleg a tanító urak általában tudnának időt szakítani a muukára s ily intézkedéssel a megfelelő gondozás aránylag kevésbe is kerülne. Nehány gyülekezetben ez a rend már életbe is van léptetve s az eddigi eredmény kielégítőnek látszik. Vannak azonban szórványok, melyeken más megoldási móddal remélhetünk csak sikert. Azon a vidéken p. o. mely Szombathelytől lefelé Rádóczokon keresztül ívalakban Nagy- és Kis-Rákos meg Senyeházán át, Barabásszeg, Kerka Németfalu, Kercza és Szentgyörgyvölgye belefoglalásával Zalaegerszegig és Muraszombatig terjed : e két anyaegyházhoz csatolt leány, társ és fiók gyülekezetekben és szórványokon — nem értve ide az anya ekklézsiák népességét 7 lelkész gondozása alá 8122 = nyolcezerszázhuszonkét református személy tartozik. E nagy vidéken szétszórt híveket ez a 7 lelkipásztor képtelen dondozni s ezen a mostani állapoton mentői előbb változtatni elodázhatlan kötelessége egyházunknak. Szombathely és Zalaegerszeg központtal okvetlen szervezendő a két hitoktató — körlelkészi állás, melyeket talán a vallástanítási tiszteletdíj és kougrua segélyével sikerül felállítani. E vidék többi részein, ha az eddigi létszámmal nem végezhetnék kollegáink a szórványok gondozását: úgy lehet egyik vagy másik leány vagy társegyház önállósításával ez az ügy célszerű megoldást nyerne. Ballassagyarmat és Sopron szórványaival külön-külön szintén ilyen hitoktató-miszsziói lelkészi körré alakítandó. Tata-Bányán, hol a tankötelesek száma 2 tanító alkalmazását tette szükségessé, könnyen lehetne egy lelkésztanítót beállítani, aki intenzivebben működhetnék, mint az anyaegyhházból időnként kiránduló rendes vagy segédlelkész. Bares pusztáival s a távoli Daránytól hozzácsatolt Pálfaluval oly népes, hogy rendszeres gondozása égetően sürgős-