Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-02 / 40. szám
675 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 676 úgy szólva mindenütt elterjedtek, amelyekből sokszor olyanokat olvas a nép, amelyeket megérteni nem tud, amelyek által félrevezettetik, mert nem ismeri a társadalomnak legelemibb alaptörvényeit, amelyek megváhozhatlanok, de ábrándok által megzavartatnak. Egyrészről ez. Másrészről, ha vesszük azt a helyzetet, amely előidéztetett minálunk, Magyarországon, az egyházpolitikai törvények által, amikor azok a törvények kimondották a legszélsőbb vallásszabadságot, egész a felekezetnélküliség teljes jogosultságáig és kimondották a felekezetek közt a szabad versenyt, amelynek egyik következménye a reverzális érvényes voltának kimondása. Azok az emberek, akik ezeket a törvényeket megalkották, nagyon jól látták azt, hogy ezen szabad versenyben attól fog függni nem a diadal, hanem csak az előnyöknek a nyerése mindenik részen, amely egyháznak lelkészei jobban megállják a sarat a tekintetben, hogy a társadalom mélyébe belemerülve, az emberekkel nemcsak a templomban, hanem minden téren érintkezve, saját egyházuk híveit a maguk egyházához kössék. Sőt azt is mondom : nagyon jól látták, akik ezeket a törvényeket megalkották, hogy a prot. egyházak anyagilag nem tudják sem saját hiveiket annyira magukhoz csatolni, sem a más vallásbeli híveket magukhoz édesgetni anyagi előnyökkel, mint a mennyire tudja a r. katholikus egyház. De nagyon sokszor hallottam, hogy bíznak abban, miszerint az evangyéliomi szabadság és a mi lelkészi karunknak ügybuzgósága ellent fogja tudni súlyozni ezt a hátrányt. Ha nem akarjuk magunkat megcsalni, azt kell mondanunk, hogy ennek a mi vezérférfiaink méltányos várakozásának bizony ez ideig nem sikerült megfelelni. Ez ideig, azt mondhatjuk, hogy hátrányban vagyunk mind a szabad vallásgyakorlatnál, ott se tudjuk leküzdeni azokat a nehézségeket, amelyek a szektáskodásból származnak ; — nálunk, a dunántúli kerületben talán nem áll még olyan rosszul a helyzet, mint a nagy alföldi egyházakban, de nálunk is mutatkoznak már igen szomorú jelei ennek, hogy baptisták és nazarénusok itt-amott felütik fejüket, ahol eddig nem is gyanították s lassanként tovább és tovább terjed s ha ellent nem állunk,- kétségtelen, hogy egyházunkat e tekintetben szinte nagy veszély fenyegetheti, pedig hogyha külföldön pl. Amerikában, Angliában talán nem rejt magában nagy veszedelmet a szektáskodás, mert ahol 150 hitfelekezet van, ha 5 — 10-el nagyobb lesz a szám, az nagy súllyal nem bír, nálunk, hol a történelmi egyházak kompakt egyediségben fejlődtek ki, nálunk minden szektáskodás, nyugodjék bár az a legmegengedhetőbb erkölcsi alapon vagy bibliai meggyőződésen, a történelmi egyházaknak a gyengítésére vezet; különösen nálunk a hazafias érzületnek és mind azoknak a fontos tényezőknek, fontos eszméknek, amelyek a magyar evangyéliomi egyház kifejlődésével itt összefüggésben vannak. A másik oldalon természetesen ott meg a hódítás az evangéliomi egyházból a róm. kath. egyházba történik és ott sem tudunk kellőleg védekezni, a mi szintén nemcsak a számbeli csökkenést idézi elő, a mi által egyházunk gyengül, de annak a szellemnek, amely Magyarországon is hosszú küzdelem után a vallás egyenlőséget, a lelkiismereti szabadságot kitudta küzdeni, kitudta vívni, a gyöngülésére fog vezetni és talán olyan veszedelmekre, amelyek később a refi, illetve az evangyéliomi egyház üldözését idézhetnék elő. Mi hát az, amit mi eddig talán elmulasztottunk ? talán elhanyagoltunk? Kétségtelen az, hogy a küzdelemben, bár a helyzet változott, megmaradtunk azon eszközök használatánál, amiket a mi elődeink adtak kezünkbe, amelyek kétségtelen, hogy igen erős fegyverek és amelyeket szorosan is kell kezünkben tartani t. i. Isten igéjének hirdetése a templomban, nyilvános istenitiszteleteken, egyházi szertartásainknak végzése, de ehhez nem is csatoltunk, vagy legalább nagyon keveset, valami újabb fegyvert, amelyekkel a mai helyzetben a sikernek reményével jobban ktizdhetnénk. Az újabb időben teszünk ugyan kísérleteket arranézve, hogy az evangéliomi szellemet hi veink között más utón is terjesszük, az evangéliorn magvait hintsük ne csak a templomi és nyilvános istenitisztelet és ünnepélyek utján. így az egész működés, amit belmissió néven ismerünk, egyik vagy másik gyülekezetben a helyzethez képest már igen szép eredménnyel gyakoroltatik, ifjúsági egyletek létesítése, vallásos estélyek tartása stb. által. Ezektől kétségtelen, hogy várhatunk eredményt, ha olyan irányban tartatik, miszerint azokba a keblekbe, amelyek a napi élet fáradalmaitól, küzdelmeitől zaklatva vannak, az evangyéliom által igazi lelki nyugalmat, amit azok óhajtanak és Istenbe vetett erős bizodalmát tudunk bevinni, hogyha azok által különösen azok ellen a törekvések ellen, amelyek a társadalmi rend felforgatására törnek, igyekszünk helyes, okos irányzás által hatni. De ha ezt nem tehetnénk is meg talán mindenütt és minden helyzetben, én rá akarok röviden mutatni két olyan dologra, amelynek nagy fontossága van arranézve, hogy az evangyéliom eszméit é3 szellemét terjesszük, hogy híveinket egyházunkhoz minél erősebben csatoljuk és amit mindenki nagyon könnyen megtehet. Az egyik ezek közül — ne méltóztassék azt kicsinyelni — a népies vallásos iratoknak a terjesztése. Alikor a mi egyházunk hívei, de a más egyházak hívei is anynyira megszokták most már azt, hogy valami szellemi táplálékuk legyen, hogy az egészséges legyen, arról nekünk kell gondoskodnunk, mert ha nem gondoskodunk, akkor azok bevesznek olyan táplálékot, amelyek rájuk nézve, a társadalomra nézve, egyházunkra nézve is veszedelmet rejtenek magukban. Tisztelt Uraim! Most az újvidéki prot. irodalmi társulati gyűlésen épen tárgyaltatván az az ügy, hogy mily kevés lelkesedéssel járnak el lelkészeink, világiaink is a vallásos népies irodalom termékeinek a terjesztése körül, hát csak úgy felemlíttetett számításképen, hogy minekünk a Koszorú füzetből, amely olcsó is, alkalmas is, jó is, épen a hitélet erősítésére, körülbelül eladatik
