Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-18 / 38. szám

643

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

644

lanságát szilárdan hiszi. Készek mindaz ellen teljes erejökkel küzdeni, ami nem Rómából jő. Számuk vagy kétmillió, de a nép zömére semmi befolyásuk sincs. A második, a gallikánok csoportjához számítja Bourrier a francia nép nagyrészét. Ezek, szerinte, nem sokat töró'dnek a pápával és a római ortliodoxiával. De áhítattal néznek a község templomára, melybe anyáik imádkozni jártak. Szivesen ellátogatnak a templomba az élet nagy eseményei : születés, házasságkötés és halál alkalmával. Örömmel hallgatják néha-néha a prédikációkat, Ezekre nézve semmi különös hatása nem leend a Rómával való szakításnak. Végül, a harmadik az intellectualísták csoportja. Ezek szabadon gondolkozók, de nem atheisták, hiszik és vallják, hogy az ember vallásos lény. Olyan pap, sacramentom és dogmák nélküli katholicismust akarnak. Hisznek az éló' Istenben, a ki a Krisztusban jelenté ki magát legtökéletesebben, S az Űr Krisztus evangéliumát e két szóban foglalva találják : „Szeressétek egymást.“ Az úri imát a vallás summájának tekintik. A templomokat ezek sem akarják lerombolni, csak az ellen tiltakoznak, hogy az hiú és üres ce remóniák szinhelye legyen, hanem azt óhajtják, hogy azokban a kereszt, a legnagyobb és legönfeláldozóbb szeretet symboluma helyeztessék el, hogy előtte meghajolhassanak. E katholikusok száma ugyan kevés, de hiszik, hogy a jövő az övéké. S azt vélik, hogy a magokat atheistáknak vallók nagy tömegét megnyerhetik, mert azok csak azért vallástalanok, mivel a vallás az ulíramontáuok túlkapásai miatt egyértelmű előttük a középkori dogmákkal és a papok ámításával. E csoport vezére Hyacinth atya, az egykori hírneves dominikánus szerzetes, aki Rómával már rég szakított.

A magyar művészi ipar és díszítő stílusunk.

(Vége.)

De nézzük már az egyes formákat, virág, levél és ág vagy inda, továbbá állat- és madár-alakokat, melyekben bővölködött s ma is jeleskedik népünk díszítő rendszere, amely formák az igazi magyar műiparnak is alapúi szolgálnak.

Minden díszítő motívum, mely a természet formáit utánozza, vagyis a növényi s állati alakokat állítja elénk, a legnaturalisztikusabb, legtermészetesebb alaktól kezdve fokozatos átmenetben csaknem a geometriailag stilizált, sématikus formáig feltalálható, a diszítés technikája szerint. Az inda, mely példáúl festve vagy hímezve finom hajlású, már keresztöltésekkel vagy például mozaikkal alkalmazva gyakran cik-cakos és töredezett vonal alakját veszi fel. A vitézkötésnek nevezett díszítmény a legnagyobb változatokra képes. Félkör alakú diszítő formák sem ritkák, különösen a faragott famunkáknál, minők a Dunántúl nagy számban találhatók : somogyi sótartók, bicskák és fokos nyelek. A félkör gyakran köralakká változik, mely apró karikák alakjában mint friz futja körül a oserép edényt vagy a bőrmunkát. A kör közepe pontokkal, álló vagy dőltkereszt-alakokkal, négyszögekkel, úgynevezett sakktáblával van díszítve. Gyakori a csillagalak is az ily körök középponti díszítéséül, valamint más mértani öszszetételü alakok, amelyek azonban nem képeznek speciális magyar díszt, mert minden népnél feltalálhatok. Nem is ezek képezik az igazi diszítő elemeket, hanem a levelek és a virág. Ez utóbbi aránytalanul előtérben áll a többi diszítő formákkal szemben; sokkal kevesebb a levél, mint a virág. Leggyakrabban használt és alkalmazott virág-alakok a rózsa, tulipán, búzavirág, szegfű, későbbi eredetű a napraforgó, őszirózsa, továbbá sok más, újabban utánzott — népünk körében is meghonosodott virág-alak stilizált formája.

A virágot különben három helyzetben látjuk applikálva : szemben, oldalt és távlatilag. A legrégibb s mondhatni legáltalánosabb diszítő elem volt a rózsa. A régi görögöknél s azok utódainál, a bizancziaknál is kedvelt forma volt ez, úgy hogy őseink, kik velők kereskedésben állottak, könnyen átvehették volna tőlük is. Mindazáltal ázsiai és pedig perzsa átvétel azon rózsaalak, mely boglárokon, régi sirleleteken fordul elő, mely alak azonos a perzsa iparcikkeken alkalmazott rózsával. Ezen legrégibb eleme a magyar díszítésnek, mely kezdetben 3—4 szirmú, majd a középkorban 5 6 szirmú

rózsa-alakot tüntet fel, jellegzetesen végigvonúl népünk eszközeinek díszítésén, a XVII. s XVIII. században is és ma is igen általánosan elterjedt díszítő vagyis ornamentális motívum. A rózsával összefügg a rózsabimbó alkalmazása. A rózsabimbót azonban a tulipántól gyakran alig lehet megkülönböztetni ; különösen a kevésbbé pontos díszítésű keramikai tárgyakon igen sokátmeneti alakkal állunk szamben, mely a rózsát, a bimbót és a tulipánt összeköti.

A tulipán oldalnézetben gyakori és jellegzetes forma. Vagy egyenlő nagyságú vagy középtájról kifelé nagyobbodó köralakba hajló formák a legáltalánosabbak, néha azonban az egyes sziromlevelek csúcsa kihajlik, hogy kehelyalakot képezzen. A búzavirág szemben nézve érdemcsillag-alakú, apró hegyes tagozású s ugyancsak az oldalt nézve- is. Merevebb, mint a szegfű, amely rendszerint több sziromlevélből áll és a sziromlevelek nem egy pontból vagy egyenesen a szárról nőnek ki, mint a búzavirágnál, hanem a virág magtartója is erősen ki van emelve, különösen az oldalnézetben. A többi virágnál is megtartja a virág főformáját csak az alkalmazás és elhelyezés módjában vannak nagy különbségek. Egy igen fontos és karakterisztikus alakról kell még megemlékeznem. A pávatoll szeméhez hasonló középrész virág alakoknál is előfordul. Alig van hímzett vagy festett nagyobb ornamentális kompozíció, hol e forma elő ne tűnnék. Önállóan, önmagában is gyakori a pávatoll szeme, mint a díszítmény kiinduló vagy középpontja, gyakran azonban a virágnak, tulipánnak, napraforgónak vagy más alaknak a magvát képezi. Itt föltétlenül népünk képzelő ereje és pedig művészi fantáziája működik, amidőn állati és növényi részeket hoz szerves kapcsolatba.

E virágok azután vagy pusztán önmagukban — minden kötő vagy kapcsoló forma nélkül illeszkednek be a kompozícióba az indához vagy a szárhoz, vagy