Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-06-26 / 26. szám
Tizenötödik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1904. junius 26 DUNÁNTÚLI A lap Hssellexni részét illető közlemények a uzerk eaztöeéghez Kis József felölő» »zerkesziS ozimíre külflondSk. Az egyház és iskola köréből. 1 dunántúli cy. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. —J-© ~£— ISegJelealk mluden vasárnap. Az előfizetési ciijal* (egész évre S kor., félévre -4= kor.), hirdetései*, reclamatiől* Faragó János fömunkatárs ozirnére küldendői*. Elnöki megnyitó beszéd. Édes Barátaim I Mondanom se kellene, mert tudott dolog előttetek ama, különösen hírlapjaink hasábjain sokszor fenhangzó panasz, hogy mégis csak pusztulunk, veszünk; az elmúlt idők hitereje, mely egykor a gondolkozás módját irányította, a társadalmi élet egészét áthatotta, az a hiteid, mint az aggott ember, megtört; csak múltja van, jelene tengődés, jövője nincs; hamvadó tűz, mely nem lángol, nem melegít. Mint egyik jelesünk Írja: «a vasárnap nem szent, a templomok üresek, a zsoltárokat nem veszik, a biblia érintetlen pókhálozódik, az ige hallgatókra, hívőkre nem talál; nagy tettekre lelkesíteni, szívbe, lélekbe meleget, hevülést önteni nem tud; a valláserkölcsi élet elhanyatlott, sem hivő, sem áldozatkész sereg nincs.» Minden időben találkozunk olyan emberekkel, kik minden áron akarnak mondani valamit. Ha alkalmuk vagy mélyebb tartalmuk nincs, feltüzik a Hírlapok szárnyaira ama lélekemelő tényt, hogy az agendások 1 K. 20 fillért adtak jótékony célokra. Nem a kicsinyek nemes tettét kicsinylem, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a közlő ezeket vagy magát akarja-e dicsértetni. A másik, ha a hajó eresztékeiben csak hajszálnyi folytonossági hiányt vesz észre, füstöt lát, már hajótörést, tüzet kiált. Azután mindig találkoznak, kik a vészkiáltás elhangzása után mentés, oltás helyett a veszedelem okát keresik. így az egyház hajójának sülyedezése, a hitélet hanyatlásának kezdő okául egyik a materializmus vallásellenes eszméit, a másik az ultramontanizmus terjedését; ez az őrállók aluezékonyságát, a vezető világiak közönyét, a polgári törvények némely intézkedéseit, némely hittételünknek a tudással ütközését sat. állapítja meg. Érdekes ama felhangzó, panaszos aggodalmakkal szembe állítani nagyérdemű espereseink, püspökeink hivatalos jelentéseit, melyekben szinte állandóak e kifejezések: «a hitélet szép cselekedetekben nyilatkozik», «a templomok látogatottak», «az úrvacsorával élők száma emelkedő», «a jó rend zavartalan» sat. az egyház oltárára tett áldozatok előszámlálása pedig egész lapokat tölt be jegyzőkönyveinkben. E jelentések pedig nem a mindenáron mondani akarás szüleményei, hanem egyházunk ügyét szivükön hordozó vezetőink közvetlen tapasztalatán épült valóságok. Ha a múltak följegyzéseit korunk aggasztó jelenségeivel összevetem, azon véleményre jutok, hogy a hitélet sülyedése, az Ige erejének hanyatlásáról a panaszhangok századokról századokra mintegy öröklődnek. Nemcsak a protestáns templomokban, hanem minden felekezet szószékeiről számtalanszor hangzott el a panasz: «Uram! az emberek elfordulnak tőled és elhagyták a te oltáraidat», hanem azért az egyház hajója küzködve, harcolva ugyan, de tovább evezett a hullámokon; az oltárok sem maradtak áldozok és áldozat nélkül; az Ige ereje sem veszett el, sőt időről időre átalakította az államot, a társadalmat, melyben az Ige első törvénye a szeretet, magasztos intézmények alkotásában termi nemes gyümölcseit. Sohasem kételkedtem amaz Igaznak kijelentésén, hogy beszédei semmiképpen el nem múlnak, országán a pokol sem
