Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-08 / 19. szám
319 DUNÁNTÚLI PROTSTANS LAP. 320 A gyakorlati tanárképzés ügye. A gyakorlati tanárképzés előmozdítása ügyébeD, különös tekintettel ev. ref. egyházunk érdekeire, az orsz. református tanáregyesület elnöksége a következő fölterjesztést tette az egyházkerületekhez : „Főtiszt, és Mélt. Egyházker. Közgyűlés ! Az orsz. tanáregyesület 1903. évi nagyenyedi közgyűlésének megbízásából a református tanárképzés érdekében intézzük kérelmünket a Főtiszt, és Mélt. egyházkerületi közgyűléshez, hogy hazai ref. gimnáziumainknak ezt a nagyfontosságu és égető kérdését közös erővel és akarattal a megoldáshoz közelebb vinni igyekezzünk s az adott viszonyok közt is lehetőleg biztosítsuk a jövő ref. tanári nemzedéknek a hagyományos protestáns szellemben való előkészítését. A tanárképzés hiánya, melyet őseink a múlt századokban a külföldi protestáns egyetemek látogatásával igyekeztek pótolni, régóta oly mélyen érzett fogyatkozása hazai református felsőbb oktatásügyünknek, hogy szinte egy század óta folytonosan törekedtek ref. egyházunk legjobbjai e fogyatkozás megszüntetésére. Különösen a múlt század első felében, nemzeti közéletünk nagy reformkorszakában kezdte mélyebben foglalkoztatni az elméket a ref. tanárképzés gondolata, a tiszántúli egyházkerületben ref. egyházunk múltjának egyik nagy alakja báró Vay Miklós állott azon tudományos küldöttség élén (1840—42), mely a debreceni főiskolában igyekezett megteremteni a pedagogikum seminariumot, hogy abban a tanári pályára készülő ifjak elméletileg és gyakorlatilag kiképeztessenek. Másfelől ugyanakkor erős áramlat mozgatta egyh áztársadalmun kát egy pesti prot. jöiskola létesítése érdekében, mely nek egyik fő feladata lett volna a humanisztikus isko Iák tanítóinak semináriumi előkészítése. Újabb időben pedig a mind nagyobb hullámokat vető prot. egyetem kérdése szintén a prot. tanárképzés szükségének eleven érzésében gyökerezik s e kérdést igyekszik első renden megoldásra juttatni. Kétségtelen, hogy ref. középiskoláink (gimnáziumaink. tanító- és tanítónőképző intézeteink, felsőbb leányiskoláink) tanárainak református szellemét legjobban biztosítaná az, ha már tudományos szakképzettségöket is ref. főiskolában nyerhetnék s egy ilyen tanintézet szellemi légkörében, református közintézményeink hatása alatt növekedhetnének. De sajnos, az anyagi erők hiánya miatt mindazok a törekvések, melyek e tekintetben csaknem egy század óta ref. közoktatásunk körében fölmerültek, ma is a jövőtől várják meg. valósulásukat s meg kell nyugodnunk abban, hogy mai napság az elméleti tanárképzés hitfelekezeti különbség nélkül az állami egyetemeken történik. Megnyugvásunkat enyhíti az a körülmény, hogy hazai egyetemeinken a teljes tanszabadság, a tudományos szabad vizsgálódás és az igazság szabad keresése uralkodván, iskoláink leendő tanárai ott is abban az eszmekörben nőnek föl, amely a protestántizmus éltető levegőjéhez tartozik. Nem is erre, nem az elméleti, kanem a gyakorlati tanárképzésre , a református tanárjelöltek gyakorlati évének berendezésére akarjuk felhívni ezutlal a Főtiszt, és Mélt. egyházker. közgyűlés figyelmét. Az 1883. évi XXX. t.-c. az u. n. középiskolai törvény 61. §. 3. pontja értelmében középiskolai tanárságra való képesítést csak oly egyén nyerhet, aki a felsőbb iskolai tanfolyam elvégzése után még legkevesebb egy évet gyakorlatilag középiskolai tanítással töltött s legalább egy évig nevelői vagy tanítói gyakorlatot is szerzett. Ezért ugyanazon §. 4. pontja értelmében a képesítő vizsgálat utolsó része, az u. n. pedagógiai vizsgálat a felsőbb iskolai tanfolyam elvégzése után csak egy év múlva tehető le, hogy ez óv alatt a tanárjelölt a gyakorlati tanításbeli ügyességet, a methodikai jártasságot, a tanuló-ifjusággal való bánásmódban és fegyelmezésben a kellő tapintatot elsajátíthassa. A törvénynek ez a rendelkezése azonban mindezideig igen hézagosán és tökéletlenül volt végrehajtva, amennyiben az állam egyetlen gyakorló gimnáziumot rendezvén be a budapesti tanárképző intézet mellett, itt a tanárjelölteknek csak igen kevés percentje szerezhette meg a törvény kívánta gyakorlatot; másfelől az évek során át érezhető tanárhiány oda kényszerítette az iskolafentartó testületeket, hogy úgyszólván az egyetem padjairól vigyék el és helyezzék tanári kathedrába a tanításban teljesen gyakorlatlan tanárjelölteket. Akárhány tanárjelölt jutott az utóbbi években református gimnáziumaink kathedráira is, akiknek ha elméleti szakképzettségök meg volt is, a gyakorlati tanítás terén más tanár módszerét és eljárását alig látták, mint saját egykori tanáraikét A tarthatatlan helyzet megszüntetése érdekében végre az ország tanári közvéleményének kellett megnyilatkozni, hogy sürgesse a közoktatásügyi kormányt a törvény végrehajtására s a gyakorlati tanárképzés megvalósítására. Mert a methodikai jártasság ép oly fontos kellék tanárban, mint a tudományos szakképzettség ; sőt az ügyes tanító kevesebb szakképzettséggel is nagyobb sikereket ér el a tanításban, mint a mélyen járó szaktudós, ki az átadás képességeivel kevésbbé rendelkezik. Egyetlen tanárképző-intézeti gyakorlóiskola nem elégítheti ki e tekintetben az országos szükségletet s a tanári közvélemény egphangulag követeli, hogy az ország minden jól berendezett középiskolája — akár állami, akár felekezeti középiskola — ruháztassék fel a tanárjelöltek gyakorlati kiképzésének jogával. A gyakorlati tanárképzés különben sem az intézmény jellegén, hanem a vezető tanárok személyiségén fordul meg. Amely gimnáziumban néhány jó szaktanár van, kik a jelölteket úgy példaadásukkal, mint utasításaikkal szaktárgyaik tanítási módszerébe bevezetni képesek, — jó igazgató van, akitől a jelöltek a gyakorlati pedagógiában , fegyelmezési eljárásban és az általános didaktika alapelveiben példát és utasítást nyerhetnek, e mellett az intézet pedagógiai könyvtára módot nyújt a jelölteknek a további elméleti képzésre is : az az intézet be van rendezve a tanárjelöltek gyakorlati előkészítésére. A törvény pedig egyáltalán nem írja, elő, hogy hol szerezzék a tanárjelöltek a tanítói
