Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-04-17 / 16. szám
261 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 262 dás a „szokás“ (pedig ez is egy neme a romanismusnak) túl ovatos elfogultság és a históriai sérelmekből mindezideig átplántálódott dac. Hogy mást elő ne hozzak, a kereszt elvetését (ami pedig a görögöknek bolondság, a zsidóknak botránkozás, de nekünk dicsekedésünk) csakugyan nem bírom másból, mint elfogultság és dacból megmagyarázni. (Nem dac, csak külső megkülönböztetés, a kereszt iránt való ellenszenv nélkül. Ha a reformáció korában a pápások tornyain csillag lett volna, akkor a mieinkre igen valószínűen kereszt került volna. Szerk.) Tagadom, hogy a kereszt szép jelvényéhez éppen a pápistáknak, a kereszt tudománya megtapodóinak volna csak jussuk. (Tökéletesen igaz. Szerk.) Tagadom, hogy a kereszt „pápistaság“. (Manapság már az, politikai jelvény. Szerk.) Hát hány evangélikus lett a kereszt és oltár miatt pápista? Egy sem. Sőt a „Los von Rom“ból mi nyertünk 5—6-ot, az evangélikusok meg sok ezeret. De hát ha minden disztol, jeltől kiskorulag félünk, mit keres a csillag, a kakas, az ingadozó, forgó vitorla (filagoriákra is ezt tesznek) tornyainkon s a nyalábos „főtől való fa“ sírjainknál. Legyünk logikusok s nem kell semmi ! Mindeneket megpróbáljatok s ami jó azt megtartsátok. Mindenek szabadok nekünk, de nem mindenek hasznosak. Ha jó, a vallásos eszmék és érzelemnek felköltésére hasznosak, elő veled „felszabadult lelkiismeret, szabad kutatás, gondolat nyilvánítás“, „folyton építő, haladó erő“ stb. stb. és ami jó, ami hasznos az evangéliomi érzelmek felkeltése és erősítésére, hát szedd elő és tartsd meg ! Építőbb kultuszt s Istennek méltó „lakóhelyet“ s ezzel együtt a vallásos ihletnek, a szent érzelmeknek erősebb szárnyakat! De a minden elfogultság nélküli evangéliomi tisztaságra (tárgyilagos értelemben) és mérsékletre vigyázzunk. Evangéliom szellemének megfelelő kultusz mellett ne félj te megvénhedt, meggyengült szónok, híveid szokásos unatkozása vagy bóbiskoló szunyókálása nem fog figyelmeztetni, hogy elég volt már az isteni szolgálatból, mert egy hatásosan, könnyed váltakozással összeállított liturgia önmagából árasztja a folyton ébren tartó, felemelő erőt. Előállhatsz bátrabban te, bár fiatalabb, de gyengén, vagy ferdén megáldott szónok, gyarlóságid miatt nem omlik össze az egész istenitisztelet építő hatása, mert egy kerekded egésszé kiképzett, változatos és kenetteljes liturgiái részlet önmagában hordja a vallásos szív és kedély mennyei táplálékát, így a keresztyénségnek egyik messze kiható érdekének, a gyülekezeti istenitiszteletnek értéke és hatása nem lenne merész könnyelműséggel kockára téve, nem állana vagy esnék az egy gyarló, téveteg ember képességével és hitével. Mint az előre látó gondos anya, lássa el az evangéliomi reformált egyház gyermekeit a vallásos kedélyt tápláló, üdítő, édesítő mannával, akkor nem állanak elő a mélyebb áhítatra vágyakozó anabaptiszta, nazarénus stb. szekták, a túlzó pietista irányzatok és a római egyház csábító, hódító veszedelmükkel. Akkor nem fognak az elégedetlenek a fel nem találtat keresve, tiltott kóranyagok után kapkodni az idegenben, ami elidegeníti tőlünk szivüket, érzelmüket. Homoepatioe, azaz nagymértékben ártalmas, mérsékelten gyógyító motívumokkal kell megszüntetni disharmonikus betegségünket: a tanítói, értelmi elemek túltengését s az érzelem kultuszának túlságos elhanyagolását. Egy egészséges keresztyénségben tehát nem szabad az intellectualis elemnek, a többit háttérbe szorítani. II. De az érzelem kultuszának sem szabad túlsúlyra emelkedni, mert a szívnek e miatt előállott vérbősége mámoros homályt, zavart okoz a főben. Az elme tisztán látását fantasztikus képzetek, az istenit az emberivel össze-vissza kuszáid képek, babonás hiszékenység nyomják el. (Szentelt tárgyak, ereklyék csudás hatása, einsidelni, lourdesi stb. búcsú, a Taxii Leo-féle szédelgés, a megjelenések a halál révén is gyógyító pápai süveg stb.) Mintegy deliriumba szenved az elme, bár nem tagadható, hogy ez állapotban néha elementáris erővel tör magának utat a lázas vallásos ihlet, de csak individuális fénysugár ez, ellobban az oltárok előtt leendő közönséges hivő vagy az aszkéta, avagy a stigmás szent sóhajaival, életével együtt. Nem képes szétterjedni az összes felett. Egyedül az evangéliom (és nem az ábrándos legendák, apokryphok) az a megvilágosító és melegítő nap, mely egészséges mérséklettel és épen azért éltetőleg szétterjeszti sugarait az egyetemes felett. Az evangéliom teremti meg azt a mérsékelt égövet, mely alatt nemcsak egyes extravagáns ábrándozók, feszült idegü illumináltak, hanem bármely idő és égalj, bármilyen karakter, az egész ember a maga normális mivoltában megtalálhatja azt az egyetemes érvényű forrást, mely a lelket józan összhangzatossággal nemcsak érzelmeiben, hanem elméjében is kifejleszti, megszenteli. E mérsékelt égöv alatt nem áll elő az a veszedelem, hogy éppen azért, mert az evangéliom határán is túl sokat keli elhinni, s a szívnek is túl kell tengenie, a mérsékeltebb, avagy íiegmatikusabb karakter, főként pedig az úgynevezett „tanult“,' „felvilágosult“ elemek semmit se hisznek el, hittagadók lesznek, s még tovább menve a lejtőn, a túlzott reakció és förtelmesség útjára csaponganak. (A francia atheismus, „fekete mise“, olasz anarchisták, a spanyol zülött állapotok, a jó pásztor stb. kolostorok borzalmai stb.) Szükséges tehát, hogy a keresztyénségben az érzelem kultusza mellett fényljék a tiszta mennyei világosság a hamisítatlan evangéliom forrásából. Hadd hassa át annak ereje az elméket is. Isteni nap a Szentirás. Világositó erejével nem versenyezhet semmi földi találmány vagy alkotás, nem a „hagyományok“, legendák, parancsolt tanok, de nem, még a legigazabb evangéliomi prédikációk sem. A Szentirás egyedül a valódi igazság, az Istennek való igéje, a prédikáció az Isten igéjének csak hirdetése az egyéni sajátság és képesség szerint, sokszor a gyarlóságtól , tévedéstől, nem is mentesen. A Szentirás 16*
