Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-22 / 8. szám

123 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 124 Az isteni kegyelem szellőjének lengedezését érez­tük az elmúlt évben szombattal fiók egyházunk életé­ben is. Régi óhaja volt már itteni híveinknek, hogy egyházunk veteményes kertjének, egy iskolának, ma­guk között emeljenek falakat, hol növekedő csemetéik, gyermekeik, hivatott kezek által a hit félelmében ne­veltessenek, oktattassanak. A régi óhaj részben immár valóra is vált. Az őszszel tető alá került s külső ré­szeiben teljesen elkészült iskolaépületünk, a tavaszszal a belső berendezéssel is készen leszünk s ha Istennek is tetszeni fog: a ránk jövő iskolai évvel meg is nyit­juk s rendeltetésének átadjuk. .S ezzel iskoláink száma háromra fog emelkedni. Mindezekhez pedig pénz, nagyon sok pénz kel­lett ! Méltán kérdheti azért bárki is, hogy ez a sze­gény nép hogyan volt képes előteremteni ? Hát buz­­gósággal, még nagyobb szeretettel s annál inkább egyező jóakarattal ! Ezeket voltam bátor a nt. Szerkesztő Ur szives engedelméből a kercai egyház múlt évi életéből elmon­dani. Jól esik lelkűnknek, hogy bejelenthetjük test­véreimnek, hogy anyaszentegyházunkhoz való tartozá­sunknak érzetét tit a végeken is nemcsak fönntartjuk s ápoljuk, hanem újabb hiterősitő s közművelődési in­tézmények fölállítása s a meglevőknek szilárdítása ál­tal igyekezünk magunknak az idegen népek tengerében biztosítani azt a helyet, mely a fölvilágosodás szelle­ménél fogva, melyet egyházunk képvisel, minket mél­tán megillet. *) Áldás, békesség legyen mindenütt és a mi mun­kánkon mindörökké ! H. L. Egy kis reflexió. — A kér. tanügyi biz. figyelmébe. — A napokban egyik lelkésztársam arra hívta föl figyelmemet, hogy egyházkerületünknek múlt őszön tar­tott rendes közgyűlése jegyzőkönyvében rám vonatko­zólag egy kemény hangú pont foglaltatik a tanügyi bizottság részéről. Őszintén megvallom, hogy a jegyzőkönyvet előbb nem olvastam más téren való széles körű elfoglaltsá­gom miatt, a mi régebben nem történt meg velem. S hogy most ez igy esett, annak egyszerű magyarázata, hogy utóbbi időben szerzett tapasztalataim szerint a szélesebb értelemben vett közegyházi dolgok iránt való melegebb érdeklődés, főleg pedig valamely irányú tény­kedés, működés nálunk legtöbb esetben igen-igen há­látlan dolog s igy nem is csodálható, ha az érdeklődés szerzett tapasztalatok után megcsappan. Nos tehát ismétlem, egyik lelkésztársam figyel­meztetett a fentebb említett jegyzőkönyvi pontra s én elolvasva azt, a legnagyobb meglepetéssel láttam, hogy kemény leckét kaptam tanügyi bizottságunktól, holott én csak egy sor írással is hozzá se fordultam. És ez a körülmény indít arra, hogy a jegyzőköny­vet olvasó közönséget az ügy mibenlétéről tájékoztas­sam s főleg magamat igazoljam, nehogy az a látszata *) Nekem is végtelenül jól esett olvasni e tudósítást; a belőle sugárzó szép képet bemutatom egyik vallásos esténkén is! S z e rk. legyen a dolognak, mintha én tanügyi bizottságunkon egy alkalmatlankodó ember volnék. Az ügy egyszerű története a következő: Még a múlt tél folyamán, sőt előzőleg is történt, hogy Kókai Lajos budapesti könyvkiadó több ízben kérdést intézett hozzám, nem volnék-e hajlandó két tan­könyvemet : Konfirmációi Kátémat, gymn. használatra írott Biblia ismertetésemet neki kizárólagos bizományba átadni, esetleg örök áron eladni. Én miután kerületünk által jutalmazott Konfir­mációi Kátémat első kiadása után a bíráló bizottság észrevételeinek figyelembe vételével s a hozzám „más kerületekből előkelő helyekről beküldött bírálatok alap­ján átdolgoztam s Biblia ismertetés cimü gymnasiumi tankönyvemet is szintén az első kiadás felett irt bírá­latok szerint átdolgazva újra kiadtam, vonatkozással Kókainak fentebbi leveleire : Írtam főtisztelendő püspök úrhoz, nem remélhetném-e, hogy kerületünk a püspök ur által tervezett könyvkiadó vállalat kiadványai közé tankönyveimet is felvenné, mely esetben nem lépek Kókaival összeköttetésbe. Ennyit, csupán ennyit a felmerült esetből folyólag teljes bizalommal kérdezhettem főtisztelendő püspök úrtól nemcsak azért, hogy mint említettem, a Kátét a kívánalmak szerint átdolgoztam, nemcsak azért, hogy ezt az 1900 évi kerületi gyűlés használatra már enge­délyezte s ennek folytán több lelkésztársam már eddig is bevezette, nemcsak azért, hogy például Harsányi Sándor chicagói lelkész ezt „igen becses és tanításra szerfelett alkalmasan használható vallásiam kézikönyvnekw jelezte hozzám intézett levelében, melynek folytán több példányt rendelt is és jövőre is kilátásba helyezte, ha­nem kérdezhettem különösen még azért is, mert a Kon­firmációi Káté ügye még mindig elintézetlen kerüle­tünkben, Épigy kérdezhettem másik, gymn. tanköny­vemre vonatkozólag, melyről például a Prot. Egyházi és Iskolai Lap mindkét kiadásnál igen kedvezően nyi­latkozott s a melynek első kiadása más kerületben való használat folytán pár év alatt elfogyott, csak kerüle­­tünkban nem kívántak róla tudomást venni, holott az az előtt használt Bocsor-féle Biblia ismertetés már ré­gibb idő óta nem megfelelőnek jeleztetett. E kérdező levelem jutott a tanügyi bizottsághoz, megvagyok győződve, hogy főtisztelendő püspök urunk­nak könyveimmel szemben nyilvánuló legjobb indulata és szándéka folytán, bár a tanügyi bizottsághoz én nem fordultam, tőle semmit nem kértem. Igaz, hogy e le­vélben fordult elő olyan kifejezés, mely szerint ón a könyveimmel szemben kerületünkben nyilvánuló közö­nyösséget, elbánást szinte hajlandó vagyok személyes indokokra vezetni; de azt határozottan kijelentem, hogy ezt általánosságban mondottam, tehát a tanügyi bi­zottságra nem vonatkoztathattam, mert róla egy szóval sem szóltam, de ez alkalommal nem is lett volna sem okom, sem jogom szólani. Végtelenül sajnálom tehát, hogy ezt a tanügyi bizottság magára értette, magára vonatkoztatta. De ha már itt vagyok e tárgynál, el kell monda­nom a következőket is, azonban ismét hangsúlyozom, hogy csak általánosságban s épen nem a bizottságra, vagy bármelyik tagjára is vonatkoztatva. Hogy én bizonyos személyes tekinteteket említet­tem úgy mellékesen, arra nemcsak az életből merített személyes tapasztalataim indítottak, hanem egy őszinte vélemény emléke is a múltból épen a fennforgó tárgy­­gyal kapcsolatban. Akkor ugyanis, midőn a káté pá­lyázat sorsa eldőlt s az én müvem jutalmat, másik kettő pedig dicséretet nyert, melyek együtt egy ala­kítandó nagyobb bizottságnak újra kiadattak használ­hatóság szempontjából elbírálás végett — épen a tan­

Next

/
Oldalképek
Tartalom