Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-08 / 45. szám

737

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

738

III. Pius, a pápai székre, azt csakhamar mérgezéssel távolították el, nehogy akadály legyen előttük vészé delmes terveikben.

X. Leo, kinek idejében lépett fel a reformáció, okosabb volt ugyan sok tekintetben, mint néhány előde, de ép oly fényűző, költekező, művészetszerető, mint amazok. Udvarába gyűjtötte kora legkitűnőbb művészeit, szobrászait, festőit; udvara csakhamar a legfényesebb lett egész Európában. Száműzte a brutális feslettséget, a e helyett a finomabb cselszövényeket iparkodott meghonosítani. Világi hatalmát terjesztendő, nem riadt vissza a legnagyobb kiadásoktól sem.

Természetes, az ilyen dolgok rengeteg pénzbe kerülvén, többé azt még irtózatos jövedelméből sem tudta fedezni. A keresztes hadjáratok ideje lejárt. Máshoz fordult, hogy kiürült kincstárát újólag megtölthesse. Azon elv alapján, hogy „Krisztns és a szentek érdemeinek fölöslegében kimeríthetetlen kincstárt örökölt az egyház, s ebből a pápa tetszése szerint osztogathat a meghatározott feltételek mellett kinek-kinek“: kezdetét vette a pénzért való bűn bocsánat-osztogatás, megkezdődött a bűnbocsátó levelek árulása. Krisztus érdemeit s ezekkel együtt a menyországot pénzért adták, vették. Piaci árucikké tették. Főárusitó maga a pápa ; bérlők az érsekek, bibornokok, püspökök ; senzálok a többi adósság terhe alatt nyögő főpapok, püspökök, szerzetesek. Ki tudná elbeszélni a visszaéléseket, melyekkel a legalávalóbb bűnöket, törvénytelenségeket már előre megbocsátották azoknak, kik megfelelő mennyiségű pénzzel gazdagították a pápai kincstárt ? Az ügynökök minden szemérmet félretéve árulták cikkeiket s erőszakolták azt, járva városról városra.

Hogy mit csináltak e tekintetben az árusítással leginkább foglalkozó dominikánusok, mit csinált egy Tetzel — eléggé ismeretes !

Nem volt bűn, mely ne lett volna megbocsátható, s ha a kiszabott dijat lefizette valaki, az emberi elme nem volt képes akkora gonoszságot kitalálni, melyre a pápa tiltó szavát felemelte volna ! Rabló bandát szerveztek, mely gyilkolt, rabolt, özvegyek és árvák utolsó falatját szedte el, de bocsánatot nyert, hisz lelketlen gonoszsága gyümölcseiből juttatott ő szentségének, a pápának is. A mily könnyen szerezték a pénzt hisz nem kellett más, csak szent képet vágni, hízelegni a tudatlan népnek, hogy kiürithessék erszényeit, hogy betevő falatját is elszedjék a szegénytől: — ép oly könynyen fecsérelték is, mondván: „Csapjunk jó napot; igyunk, együnk, kockázzunk: egy bulla megtéríti a költséget!“

Ezek azok, melyekre méltán kifakad Luther: „Sodorna és Gomora gonoszsága ehhez csak gyerekjáték vala !“ Ez az, mely megérdemli az Ítéletet: „Ha van pokol, úgy Róma bizonyára arra van építve!“ Ezek azok, melyek Luthert arra kényszeriték, hogy odahagyva a szűk szerzetesi cellát, kilépjen a küzdtérre, harczolni az igazságért Istennek nevében. Ezeken botránkozva meg, kiálltják oda a reformátorok — Melanthon, Luther, Zwingli és Kálvin — a népnek: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött a te világosságod és az Urnák dicsősége rajtad feltámadott!“

Első, ki felemelte szavát, a lelkiismereti szabadság, a bibliában foglalt igazságok érdekében : Luther volt, midőn 1517 október 31 én kiszögezte a wittembergi templom ajtajára a 95 tételt, melyben vitára szólítva fel az ellenvéleményen levőket, kimondja férfias bátorsággal: „A pápa nem bocsáthatja meg a bűnöket, hanem csak kimondhatja, hogy Istentől meg vannak bocsátva“. „A pápa nem képes bűnöket elengedni“. „Haszontalan beszéd az, hogy mihelyt a pénz ott cseng a szekrényben, a lélek azonnal kirepül a purgatóriumból“. Az egyháznak ezekre hatalma nincs, annak „egyedüli kincse a szentséges evangyéliom az Isten dicsőségéről és kegyelméről“.

Örömmel fogadták szózatát mindazok, kik óhajtották a szabadulást s eljöttnek látták az időt, melyben a sötétség száműzetni fog templomból, iskolából egyaránt.

Maga Luther nem akart szakítani az egyházzal, de midőn a pápaság megijedve a bátor fellépéstől, a legvégsőhöz nyúl, átkait szórja a wittembergi hősre s követőire s remélve : talán még mindig megakasztja az igazságot hirdető szabad szó terjedését az egykor királyokat, fejedelmeket leverő átkozódásával, eltaszitják maguk közül, mint eretneket, mint istentelent: ekkor Luther is végsőre határozza magát, újabb sebet üt a pápai hatalom testén, megégeti a nagy tömeg jelenlétében a pápai átokbullát. Egyszersmind a legnagyobb határozottsággal mondja már: „A kocka el van vetve, Róma dühét és kegyét megvetem !“ Ettől fogva határozott irányt vesz a reformáoió terjedése és kialakulása a róm. kath. egyházból; a megeresztett vizárt többé csendes medrébe terelni nem lehetett. Megkezdették a reformációt b keresztülvitték bátran, lelkesen, semmitől meg nem rettenve, bizva a maguk igazságában, s hogy az igaz iigygyel vele van Istennek segítsége. Istenben való szilárd hit, erős akarat, törhetlen bátorság párosulva mindenekfelett Istennek segítségével, voltak azok, melyek létrehozók a diadalt. Csak ebből érthető, hogy nem tudta azt már csirájában sem megtörni sem pápai, sem császári, sem bármiféle földi hatalom. „Nem törődtek azzal, ha a Krisztus nevéért meggyaláztatásokat kellett is elszenvedniük“- Biztosak voltak, hogy az igazság s a Krisztus tudománya mindenesetre győzni fog. Es bár annyi ördöggel találkozzanak is, a mennyi cserép van a háztetőn, a kibontott zászlót el nem eresztve, soha nem csüggedve harcoltak lelkűk utolsó lehelletéig.

Fellépésüket siker követte: Luther még megérte a reformáció diadalát egész Németországban. Örömmel tekinthetett vissza nagy munkájára, melylyel szabaddá lett a nép testben és lélekben. Helvéciában — a szabadság e klassikus földjén — ugyan megakadt a még alig fejlődésnek indult mozgalom akkor, midőn Zwingli áldozatul adta drága és sokak boldogságát célzó életét az igazságért, de a mag elhintetett, jó talajra talált a hívőkben ; „Megölhették a testet, de a lelket nem“. Bár egy ideig csiiggedés fogta el a ref. híveit, látván a vezér elestét, de Isten gondoskodott róluk.. Más férfiút hívottéi, ki felemelvén az evangyéliom elejtett zászlaját s hatalmas karjával biztos irányt adva a reformáció fejlődésének, bevégezte a nagy munkát, megtisztitván a vallást minden földi szennytől, emberi találmányoktól, melyek a századok viharai közt hozzátapadtak s visszavezette az emberiséget ama kies mezőkre, hol az örök élet vize csörgedezik. Ez volt Kálvinunk. Hárman, egymást alig ismerve, de egy lélektől vezéreltetve, kezdték meg munkájukat. Szózatuk nem volt kiáltó szó a pusztában ! Tudományuk, mint égi csillag fennragyog, világol a föld minden határain; a lelkiismereti szabadság, melyért küzdöttek, fényes eredményeket hozott létre ; alapja lett az emberi tökéletesedésnek. Legyen áldott szent emlékük ! Nehéz munkájuk drága gyümölcsét tanulja megbecsülni az utókor.

A reformátorok előbb romboltak, de építettek is. Megnyitották a fejlődés, szellemi haladás ösvényét a népek előtt. Mivel a biblia képezte s képezi ma is az emberi tudás, világosodás leghatalmasabb eszközét, lehetővé tették ennek olvashatását. Hadd tanuljon belőle minden ember s fogadja el annak igazságait élete zsinór