Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-08 / 45. szám
739 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 740 mértékéül s hadd rázza le magáról mindazt, a mi azzal ellenkezik. Lehullottak az egyházi élet testéről az emberi kéz által készített foszlányok. Mise, buesújárás, szent képek, cifra ruhák, ereklyék s egyéb pogányos cerimóniák kiküszöböltettek s életbe lépett Istennek Krisztus tanítása szerint való imádása. Nem kellett többé a biinbocsánatért pénzt adni; tiszta, egyenes, krisztusi lélek csak, a mi megszerzi az Örök üdvösséget. Az Isten előtti egyenlőség elve eltörölte a külön papi osztályt, a zárdák kiürülvén, kitűnő erőket nyert magának a társadalom. Megszüntette a külömbséget szegény és gazdag között; saját szorgalma s becsülete után módot ád a szegény, tisztességes megélhetésére. E szokatlan erő uj életet lehelt az egyházi, társadalmi és politikai életbe mindenütt. A tudomány felvirágzott. Az erkölcstelenség helyét elfoglalta a becsület, a biiu helyét az erény. Az eredmény meglátszott mindenfelé. Bár erőszakkal akarták elnyomni, reformált egyházunk él ma is ; folytonos jelét adja életképességének a szigorú egyházi élet, a tudományoknak, az emberi művelődésnek minél szélesebb körben való terjesztése, a társadalmi és politikai élet irányítása, számos jótékony, az emberiség jóllétét célzó intézetek felállítása s a maga terjedését mindinkább előmozdítani törekvő missiói tevékenységek fellendülése, missiói egyletek alapítása által. Erejéről tanúskodik, hogy „ahol a reformáció elvei mély gyökeret vertek, ott hasonlíthatatlanul fejlettebbek, virágzóbbak a tudományos és közintézmények ; nagyobb a bátorság, vigasztalóbb a közerkölcsiség; öntudatosabb, tevékenyebb s ennek következtében anyagilag is előrehaladottabb a társadalom, mint azon országokban, melyekben a reformáció diadalra jutását részint a vak hit és tudatlanság, részint az erőszak és üldözés megakadályozta". Kibeszélhetetlen tehát az áldás, mely a reformáció eredménye. Megmentője volt a keresztyénségnek, sőt az egész emberiségnek. Méltán ünnepeljük azért a nagy napot, melyen kezdetét vette e mozgalom ; de ünnepeljük lélekben, ama szent elhatározással szivünkben, hogy a munkát, melyet a wittembergi szerzetes, a sweizi bércek gyermeke és a nagy Kálvin megkezdettek, mi folytatjuk ugyanazon Istenfélelemmel, bátorsággal, melylyel fellép ellenségeivel szemben Luther, mely Zwinglit a kappeli csatatérre, a halálba viszi, melylyel Kálvin szembe száll a züllött genfi polgársággal. Amidőn emléküknek áldozunk, emeljük fel egyszersmind szemeinket szivünkkel együtt az égre Istenhez, ki adott nekünk nagy embereket, öntött szivükbe nemes törekvéseket, hoay legyenek „útmutatóink a hitben“, „tanítóink a tudományban“, „példányképeink a cselekedetben“. Adózzunk elismeréssel a munkáért azoknak, kik azt véghez vitték, kik az igazság és szeretet sárba tiport zászlaját felemelték s inkább meghaltak, hogysem valaha kiadták volna kezük közül. S végül szolgáljon e mi ünnepünk arra, hogy mindnyájan, kik itt jelen vagyunk, buzgalmat, törekvést nyerjünk a megkezdett munka folytatására! A mag eltüntetett, érleljük azt szivünk melegén, tisztítsuk, neveljük értelmünk világánál ! Iparkodjunk reformálni önmagunk, hogy aztán — „mások is látván a jó cselekedetet, dicsőítsék a mennyei Atyát!“ Igazsággal és szeretettel vezéreljünk mindeneket ahhoz, ki maga az igazság, maga a szeretet. Ha munkánkban megzavarna bennünket az emberi erőszak, hitetlenség, vagy vakhitüség, ha feltámadnak ellenünk a sátán magzatai: ne féljünk; vegyük fel velük a harcot bátran, küzdjünk lelkesen ; a zászló ki van bontva, mely körül immár millió éa millió harcos áll szemközt a vakhit .u. szemközt a hitetlenséggel. A munka, z -küzdelem nagy és nemes; haladui a tökéletesedés autján, hogy legyünk végre tökéletesek, mint a m mennyei Atyánk is tökéletes. Ne csüggedjünk, ha néha szenvedünk, keresztet kell is hordoznunk az igazságért, vegyünk példát dicső elődeinktől. Kövessük Okét ! ! Biztasson a remény: igaz ügynek győzni kell. Bátorítson a gondolat: „Erős várunk nekünk az Isten !“ Reformáció emlékünnepén. Bérelt hozsannák hazug riadása Tomboljon csak a zsarnok ünnepén. Mint a szabad szív első dobbanása : Maradj te, nagy nap, egyszerű, szerény Egy tiszta könycsepp milliók szemében Drágább, mint vérbe mártva a babér; S egy sóhaj — a szivek hálájaképen, — Meggyászolt trónnál méltóbb pályabér. Ősz volt ... A nyár virági mind letépve, Sápadt fővel hervadtak szerteszét. Siró szelek haragja szórta, tépte A néma erdők sárgult levelét. Foszlányos felhők lomha, hosszú sorja Borongva szállt a pusztaság felett; Bágyadt szeméből ontva, egyre ontva Hulló gyöngyét: nehéz könnycseppeket. A természetben őse ... A lelkek mélyén Sivár, hideg tél : zord, fagyos közöny. „Péter utóda“ lázadó szeszélyén Hajh ! úgy sem enyhít hulló köunyözön. Első az egyház ! — kérkedőn kiáltja, — Meghal a test, a lélek idvezül! . . . S mig ontja lángját szerteszét a máglya : Rablelkek ajka zeng kíséretül . . . . . . Virrad . . . Előbb csak egy sugár; de fénye A börtön éjén lángol, gyújt, vakít. Tavasz szellője lehelt rá a télre, S már bontogatja átkos láncait. Felpattan a jég zára csodaképen. A merre a bűvös, langy fuvalma száll; S mosolygva nyit a pusztaság szivében, Tarlott mezon az első rózsaszál. „Lázár jöjj ki !“ kiált a szózat ismét, Mint egykor a betháni* sir felett. Es kél a rab ; lerázza zord bilincsét, Kit a börtön vak éje elfedett. Óh Róma, Róma reszketsz, vár a szégyen! Feltámadt a halottnak vélt beteg . . . Mozdul az erdő rémesen, sötéten ; Riad, morajlik, zúg a fergeteg. S kelnek a hősök hitvédő csatára ! Megannyi bajnok : bátor és szabad Merész ajkuknak ihlett szózatára, Hívők szemében hálakönny fakad. „Velünk az Isten !“ — bátorít az ének, — Csüggedt szivekben új hitet teremt; S romján a múltak barna éjjelének Fényes jövendő hajnala dereng. Nagyok ti, jertek ! lelketek világa Mutasson ösvényt, nyomdokot nekünk.
