Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-08 / 45. szám
731 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 732 láztatás megvalósulhatna, vagyis a tandíjfizetés megszüntethető lenne. Sajnos, hogy iskoláink jellegének fentartása mellett e tekintetben is nekünk kellene tenni valamit. Tapasztalatom van reá, hogy csak kezdeni keli a dolgot s lehet ez irányban is eredményt elérni. 8 — 10 évvel ezelőtt történt, hogy egyházamban létesítettünk kevés pénzzel egy ily célú tandíj alapot. Azóta, mert az alap megvan és köztudomású, egyes buzgó egyének gyarapították már adományaikkal, hagyományaikkal, azonkívül minden hónapban külön perselyt teszünk ki erre a célra. Tehát az érdeklődés úgyszólván állandóan ébren tartatik iránta. S ime az eredmény ma már közel 2 ezer korona. Hogy az iskoláztatás megkönnyítése közvetve szintén egyházunkat erősíti, tehát annak érdekeit mozdítja elő, talán felesleges bővebben bizonyítanom. Legyen szabad most már az eddig elmondottakból két pontot kivonni, melyek talán méltók némileg a megszivlelésre, megvitatásra, esetleg határozathozásra is. Ama fejtegetésemből folyólag, hogy egyházunknak fontos érdeke az, miszerint iskoláink felekezetiek maradjanak, bátor vagyok indítványozni : keresse meg lelkészi értekezletünk a Jőtiszteletü egyházkerületi közgyűlést, hogy tekintettel arra, miszerint fordulhat elő eset, hogy nehezebb anyagi viszonyok között levő iskolánkat a Jentartó egyház hajlandó esetleg községivé tenni vagy az államnak átadni, hozzon elvi jelentőségű határozatot, hogy mivel bármelyik iskola átadása egyházunk létérdeke ellen van, az ilyen törekvést nem helyesli, sőt kárhoztatja ; de másjelöl viszont hajlandó minden törvényes eszközzel közreműködni abban, hogy az illető iskola Jentartása megfelelő segély kieszközlésével biztosíttassék. Az iskoláztatás megkönnyítését célzó fejtegetésem folyományaképen pedig indítványozom: hozza javaslatba a lelkészt értekezlet, miszerint tekintettel a tandíjfizetések esetleges megszüntethetéséből folyó előnyökre, hívja fel a kerületi közgyűlés az egyházakat, illetve iskolaszékeket, keressenek valamely módot, hogy az egyháztagok kötelező megterheltetése nálkül tandíj alapokat létesítsenek. * * * Talán mondanom sem kell, hisz világos, hogy az általam eddig előadottak alsó fokú, vagyis elemi iskolákra vonatkoztak. Ámde vannak nekünk másnemű iskoláink is — büszkeségeink: felsőbb tanintézetek, melyeknek az a nemes feladatuk, hogy egyházunknak vezérszerepre hivatott osztályát — az értelmiséget nevelik az egyház hű fiaivá, támogató oszlopaivá s a lelkészek mellett példaadással is működő vezetőivé. Egyik ilyen büszkeségünk ez az iskola is, melynek falai közt most együtt vagyunk s a melyhez anynyiónkat fűznek édes emlékekkel kiszínezett kötelékek. Sokunknak szellemi bölcsőink az a magasabb képzés terén ; mi sem lehet azért természetesebb mint az, hogy akik ennek karjain növekedtünk és nevelkedtünk, annak boldogulását, fejlődését, megerősödését is óhajtjuk s teljes erőnkből lehető eszközökkel előmozdítani szivesen törekszünk. Ugyde a megerősödésnek és a létezés minden időkre való biztosításának kétségtelenül egyik hatalmas eszköze az egész világot manapság mozgató erő : a pénz, a vagyon. Főiskolánk megalapítása körül elévülhetlen s örök hálára méltó érdemeket éreztek azok a buzgó, áldozatkész egyének, kik fentartására alapítványokat tettek ; elismerés illeti egyházainkat, melyek régi időktől évenként állandóan meghozzák a í’entartás körül áldozataikat. Megható s valóban örömre indító áldozatkészség nyilvánult pár évvel ezelőtt is, midőn főiskolánknak Pápán megtarthatása érdekéből egyesek és testületek oly tekintélyes összeget kitevő adományokat juttattak részére. De hogy mindez azért a fentartásra és fejlesztésre nem volt és nem lehet elegendő, világos abból is, hogy államsegélyt kellett igénybe vennünk. Ha tehát az anyagi eszközre szükség volt a múltban és szükség van a jelenben, feltétlen bizonyossággal kell, hogy a jövő bármely esélyével szemben gongoskodjék a mai nemzedék, hogy főiskolánk anyagilag erősödjék 8 a jövőben fejlődését illetőleg netalán felmerülhető követelmények állapotát válságossá ne tehessék. Jól tudom, hogy ezt az anyagi erősítést, biztosítást célozná az az indítvány is, mely kerületi közgyűlésünk tárgysorozatába fel van véve, hogy a kerületi közgyűlés határozza el, miszerint a pénztári feleslegből egy létesítendő örök alapítvány céljára évenként 1000 koronát tőkésít. Erre az indítványra nekem az volt s az ma is a véleményem, hogy a mennyiben a pénztár állapota megengedi, ám tegyük meg. De ha nem lehetséges, sőt ha lehetséges, még az esetben is — én egy másik, igen szép formáját volnék bátor ajánlani egy örök alapítvány létesítésének. Kérem különösen figyelmüket azokra, amiket erre vonatkozólag most előadni kívánok. Tagadhatatlan, mert hiszen mindnyájan érezzük, hogy bennünket édes emlékek, szent kötelékek fűznek az iskolához mindannyiónkat, kik valaha itt tanultunk s itt rövidebb, hosszabb ideig megfordultunk. Mily szép volna, ha ezt a köteléket a főiskola és egymás között bizonyos alakban szorosabbá fűznénk, oly alakban, hogy belőle alma materünk anyagi megerősödésének forrása is fakadna. Ez pedig csak úgy volna lehetséges, hogyha a főiskola összes volt tanulói együtt érezve, lelkesen beállanának egy kapcsolatba, úgy nevezhetnénk, hogy a pápai főiskola volt tanulóinak szövetkezetébe, amilyen szövetkezés tudtommal külföldi [iskoláknál nem újság s mint e szövetkezet tagjai egy létesítendő örök alapítvány céljára mindannyian bármily csekély összeget mint tagdíjat juthatnának. Két alakban is lehetne e szövetkezést létesíteni. Vagy úgy, hogy évenkint — mint külföldön történik — bizonyos csekély tagdíjat fizetnének az egyesek, — vagy pedig — amennyibe ez nehézkesnek látszik, felkéretnének a volt tanulók, mindazok, kik valaha itt megfordultak, hogy egyszer s mindenkorra tetszés szerint adandó összeggel jelezzék a szövetkezetbe belépésüket. 45*
