Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-08 / 45. szám
733 DUNÁNTÚLI PROTSTANS LAP. 734 Számításom szerint csak megközelítőleg is legalább 5—6 ezer ember élhet olyan, aki pápai iskolánknak volt tanulója. Ha most már csak 1 — I koronát adna is mindegyik, már tekintélyes alapítvány gyűlne össze, mely a kamatokkal idővel jelentékeny összegre emelkednék. De gyarapítani is lehetne a kamatokon kivül — ha állandó tagdíj nem lenne — más forrásból is állandóan. Tudvalevő ugyanis, hogy újabban egy igazán szép szokás kezdett divatba jönni. Az tudniillik, hogy a főiskola volt tanulói időszakonként találkozóra jönnek össze, hogy egymás iránt érzett ragaszkodásuk kifejezése mellett kifejezést adjanak a főiskola iránt érzett hálájuknak, szeretetüknek. Ezek a találkozó csoportok évenként néha kettő-három is — ha volna egy említettem alapítvány, bizonyára hozzájárulnának annak tőkéje gyarapításához s az alapítvány idővel hatalmas összeggé növekedhetnék. A szövetkezet létesítésének gyakorlati kivitelét én a tanári karból választott bizottságra biznám, melynek fő feladata lenne az eszmét szép vonásokban megismertetni. A tagok összegyűjtésében, illetve a volt tanulók ki puhatolásában legalkalmasabb segítő társak lennének a lelkészek és tanítók, nemcsak kerületünkben, de a többi kerületekben is. Azt hiszem, hogy e szövetkezési utón minden kényszer s minden nagyobb nehézség nélkül tekintélyes alapítványt lehetne létesíteni főiskolánk javára, annak jövendőben leendő megszilárdítására. Ajánlom az előbbi indítványokat is, de különös ezt az utóbbit főiskolánk érdekében megfontolásra s a kerületi közgyűlés elé pártolólag terjesztésre. [Megnyitó beszéd. — Tartotta Csizmadia Lajos theol tanár a reformáció emlékünnepén 1903 okt. 31-én. — Nagy tiszteletű és Tekintetes Tanári Kar! Kedves Vendégeink ! Nemes Tanuló Ifjúság ! „J érték el és lássátok az Istennek dolgait; csudálatosak az O cselekedetei az embernek fiaihoz !“ A zsoltáros király e szavai csendülnek meg lelkemben, Mélyen Tisztelt Gyülekezet! amint e szerény ünneplésünk tárgyát képező nagy és korszakalkotó jelentőségű eseményre gondolok. Igen, a reformációban vagy hitújításban,— melyet Németországon épen. ma 386 éve egy próféta lelkületű szerzetes, Luther Márton és vele csaknem egyidőben, de mégis Luthert megelőzve a kicsiny Helvécia szabad földjén, az evangéliomnak egy másik egyszerű szolgája : Zwingli Ulrich megindítottak, — mondom a reformációban, e nagyszerű szellemi mozgalomban a világokat kormányzó bölcs Istennek egy csoda tényét látom. Azzá avatják fel szemeinkben a tények, ha csak a külsejét tekintjük is a dolgoknak, ha csak a máig kiható, áldásosán kiható következményeit vizsgáljuk is. Miként a keresztyénségnek e világba való első belépése határpontot képez az emberiség történetében, jelezve az egész ó-világnak rombadőlését és egy attól merőben különböző új világnak kezdetét: úgy a XVI. századbeli reformáció isdiatárpontot képez a keresztyénség, sőt az emberiség történetében. Jelzi az elsatnyult, elerőtelenedett, végenyészethez közelgő keresztyénség csodálatos megújhodását. Kiinduló pontja lett ez az emberiség újabb történetének. Kezdete, kiinduló pontja az emberi élet összes viszonyaira, az emberi tevékenység minden ágára kiterjedt és óriási arányokban kifejlett, sőt egyre folyton fejlődő művelődésnek, mely művelődésnek az áldásait élvezzük, de amelynek fvégpontját, ahol meg fog állapodni, nem látjuk s nem is sejtjük. De valósággal akkor ismerjük csak fel M. Gy.! a hitjavitásban Isten csuda tényét, ha mélyebben kutatunk, ha fölfedjük a titkos rugót, azt az elrejtett éltető elvet, melynek működése létrehozta az emberiség életében ezt a nagy változást, ezt a bámulatkeltő eredményt. Az embereknek sokféle eszköz, sokféle anyagi, szellemi és erkölcsi erő áll rendelkezésökre, amikkel nagy dolgokat vihetnek keresztül, üdvös változtatásokat hozhatnak létre a társadalomban. Egyik embert a hírnév tüzeli, a másikat hatalma avagy gazdagsága emeli ki a tömeg közül. S ha a dicsvágy vagy a hatalom és gazdagság mellé egy kis jó indulat is társul alkotásaikkal szőkébb avagy szélesebb körben, rövidebb avagy hosszabb ideig tartóan, áldásosán hathatnak a társadalomra. Üdvös változtatásokat hoihatnak létre az emberi viszonyokban. De a reformátorok ép úgy, mint elődeik a próféták és az apostolok hírnév, dicsőség iránt érzéketlenek voltak. Gazdaságra sem támaszkodhattak, nem a hatalomra, sőt inkább szegények voltak, anyagi hatalom sem volt közökben. A hatalom tényleges birtokosai ellenök fordultak, üldözték őket. Működésbe hozták ellenük a börtönt, a vérpadot, a bitót, a máglyát, S ők mégis a világ felforgatói lettek, — miként az apostolokról mondották hajdan. Ledöntették a bálványokat, világosságot gyújtottak a setétségben ülő népek felett s a felforgatott világba új rendet hoztak be. De miként volt az lehetséges ? Miben állott, az ő erejük ? Mi volt az ő fegyverük, amivel a világ és annak hatalmasai ellen diadalmasan megküzdöttek ? Az ő erejük, az ő fegyverük nem testi, hanem szellemi hatalom, lelki fegyver volt: az Istennek igéje, az evangéliom. Ez gerjesztett bennök és ők is az ige által gerjesztettek embertársaikban hitet, szeretetet, reménységet. Hitet az isteni igazságban, szeretetet az isteni igazság iránt, reményt az isteni igazság győzelmében, így megerősítve harcoltak és kivívták a lelkiismereti szabadságot. E vívmányuknak kimondhatatlan értéke van. A reformátorok élete, működése, még inkább az ő koruk óta lefolyt idő; de épen igy a megelőző sötét középkor is meggyőzően tanítja, hogy az ige éltető elvének, hogy áldást terjesztőleg működhessék egy saját légkörre van szüksége. Miként a napnak fénye, melege se hozna elő a földön tenyészetet, ha ezt légkör nem övezné körül. Az igének e légköre: a lelkiismereti szabadság. így értjük meg, hogy Isten a szellemi és erkölcsi élet kormányzására két elvet hozott alkalmazásba a népek és amikkel a a népek és egyesek ha
