Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-06-21 / 25. szám
I 405 Innen ismét a főgimnázium új épületébe mentünk a félben maradt megbeszélések folytatására. Miklós Dezső utibiztos Kötse, levélben azt indítványozta , hogy az érettségi 30 évfordulóján találkozzunk, melyre vonatkozólag abban állapodtunk meg, bogy 1913-ban tartassák a harmincötödik évforduló emlékére junius második felében találkozás, melyre a még akkor élő tanulótársak idejében meghívandók lesznek. Ezután kivonultunk a temetőbe, Bocsor, Tarczy, Váli, Szilágyi, Szabó Károly, Tóth Dániel tanáraink sírjához, Sebestyén Dávid tanulótársunk a következő szép beszédet mondta Szilágyi József sirjánál : Kedve« Tanulótársaim! Temetőben vagyunk s van-e szív mely itt ihletetség nélkül dobogna ? Nincsen. Hiszen ezen sirkalmok, ezen síremlékek önsorsunkra emlékeztetnek. Emlékeztetnek, hogy felettünk is egykor igy fognak domborulni, minket is egykor igy fognak takarni. Ma még dobogó szívvel öleljük meg egymást, örülünk a lét édességének, a humanitás gyakorlása, a szeretet ápolása általában minden nemes tett: magasztos érzettel tölti el valónkat. Ma még munkáljuk szeretteink javát, fáradunk a téren, melyre a gondviselés elhívott, a virág illata, a madárdal, gyönyörrel tölti el keblünket. De majd egyszer odalent a sírban nem szoríthatjuk keblünkhöz kedveseinket, nem fáradhatunk mieink érdekében, nem munkálhatjuk azoknak javát, kiket az isteni gondviselés ránk bízott. Odalent nincs virág, nincs tavasz s hallgatnak a dalok. Bizony szomorú hely ez. Mennyi nemes törekvésnek, magasztos célnak, megszakadt boldogságnak van itt sírhelye. Az „a földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa vak remény, kit teremt magának a boldogtalan s mint védangyalának bókol untalan,“ hány szívből szállt el itt s lett ezek birhatása nélkül szegényebb. Szomorú hely ez. Tenger lenne a könnyekből, mik itt a szemekből hullanak, mik barázdákat mosnak az üde arcokon. Itt nyugosznak a családfők, kiknek sírba szállásával egyes családok, melyek ezelőtt fényárban úsztak, most nélkülöznek, nyomorognak. Ide tért sok ifjú, kik a szeszerető szüléknek büszkeségeiket képezik ! Itt vannak a nagyok, a jelesek, kik szerettek hazát, nemzetet. Itt vannak mind a mi kedves gimnáziumi tanáraink, kik minket szépre, jóra, nemesre tanítottak, kik kijelelték az irányt, melyen haladva hasznos tagjai lehetünk egyháznak, hazának-Szomorú hely ez, mert sok drága kincset elfed, eltakar előlünk. Itt még a tavasz is fájdalmat, a virág is bánatot, a madárdal is panaszt kelt szivünkban. Vájjon nem igy van-e ? Nem, kedves tanulótársaim. Nekem úgy tetszik most, mintha az a fehér ruhába öltöztetett angyal, mely a Jézus sírját kereső szent asszonyoknak igy szólt: „Akit kerestek, nincsen itt, hanem feltámadott“ úgy tetszik, mintha a tanítványi hálás emlékezet képében megjelenne s visszaadná nekünk ami kedves halottainkat: tanárainkat. íme látjuk őket magunk előtt. Itt van ismét a nagy Tarczy, amint ünnepélyes csendben krétáját kezébe véve, a természettudományok 406 örök igazságait, Pythagoras, Newton, Keppler stb. tantételeit fejtegeti. Előttünk a derék Bocsor, ki az ős villágszellem feltartóztathatlanságát mutatja s bizonyítja előttünk. Látjuk a jeles Szilágyit, midőn lelkesedve tárja fel előttünk a szabadságra törekvő népek történetét s ez által bennünk a jog, a szabadság iránti lelkesedést felkelti. Itt van a tisztes arcú Váli, ki anekdotáival inkább nevel, mint tanít. Itt vannak mindannyian, az emlékezet fehér ruhába öltöztetett angyala visszaadta őket minekünk. Nekünk most nem vagy tehát szomorú hely, te gyásztemető. A sírban csak poraik vannak, nemesebb részük, az Isten képe : a lélek, a szellem körülöttünk bennünk van, ez hallhatatlan, ez él örökké. El a pápai főiskola, ól az egyházak, a közhasznú intézetek kebelében él mibennünk. A mint ők közölték mivelünk, úgy fogjuk közölni azt mi is másokkal, azokkal, kik gondjainkra bízattak. Ez a szellem int, kér, tanít, tanácsol most is szépre, jóra, nemesre. Tudtunkra adja, hogy azok, kik híven teljesítik kötelmeiket, kik másoknak, a közjónak élnek, nem halnak meg. Nem haltatok meg kedves tanáraink ! Leginkább vonatkoztatható rátok a költő szava: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. De lerázván ami benne földi, Egy éltető eszmével finomul. Mely fennmaradt s nöttön nő tiszta fénye !! Az élet pusztájában való 25 évi vándorlásunk után, itt vagyunk ismét veletek. Eljöttünk, bogy a kincsért mit tőletek nyertünk, mi is kincset adjunk : a tanítványok háláját, kegyeletét. S egyszersmind itt fogadást teszünk, hogy amikre tanítottatok : a jót, a szépet, a nemeset őrizni, ápolni fogjuk szivünkben. Mig emléketeket szivünkbe zárjuk, kérjük az örök gondviselőt, virasszon szelíden hamvaitok felett. Azok akik a theológiát Pápán végeztük, tisztelegtünk Kiss János nyugalmazott theol. tanár urnái, hol Barsi Sándor barátunk tolmácsolta érzelmeinket és jó kivánatainkat, hogy még sokáig egészségben élvezhesse a jól megérdemlett nyugalmat. Kedves volt tanárunk jól eső örömmel vette a látogatást és megemlékezést. Végül délután 1 órakor az úri kaszinó kerti helyihelyiségében a fehér asztalhoz ültünk, melyen Németh István és Csizmadia Lajos theol. tanárok vettek részt, hol Sebestyén Dávid az osztálytársakra, Seregély Dezső Németh Istvánra, Németh István volt egykori tanítványaira, Mórocz Mihály a kezdeményezőkre ürítettek poharat. Meg kell említenem, hogy öten elhunytak volt tanulótársaink közül, még élnek a következő távollevők: Babay Géza adótiszt Szegszárd, Barcza Zsigmond városi hiv. Szombathely, Baranyay Ödön gazdasági intéző a földm. minisztériumban Bpest, Bertalan Pál számellenőr Zala- Egerszeg, Boné Gyula gazd. int. a földmiv. min. Bpest. dr. Herhszt Lajos ügyvéd Csorna, Huszár József tanító Cece, István Sámuel főszámvevő Szombathely, Kálmán Rudolf földbirtokos Csúz, Kenessey Dezső tanár Bpest, Kiír Géza lelkész Kulcsod, László Iván anyakönyvvezető DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP
