Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-06-21 / 25. szám

I 405 Innen ismét a főgimnázium új épületébe mentünk a félben maradt megbeszélések folytatására. Miklós Dezső utibiztos Kötse, levélben azt indítvá­nyozta , hogy az érettségi 30 évfordulóján találkoz­zunk, melyre vonatkozólag abban állapodtunk meg, bogy 1913-ban tartassák a harmincötödik évforduló emlékére junius második felében találkozás, melyre a még akkor élő tanulótársak idejében meghívandók lesznek. Ezután kivonultunk a temetőbe, Bocsor, Tarczy, Váli, Szilágyi, Szabó Károly, Tóth Dániel tanáraink sírjához, Sebes­tyén Dávid tanulótársunk a következő szép beszédet mondta Szilágyi József sirjánál : Kedve« Tanulótársaim! Temetőben vagyunk s van-e szív mely itt ihletet­­ség nélkül dobogna ? Nincsen. Hiszen ezen sirkalmok, ezen síremlékek önsorsunkra emlékeztetnek. Emlékeztetnek, hogy felettünk is egykor igy fognak domborulni, minket is egy­kor igy fognak takarni. Ma még dobogó szívvel öleljük meg egymást, örülünk a lét édességének, a humanitás gyakorlása, a szeretet ápolása általában minden nemes tett: magasztos érzettel tölti el valónkat. Ma még mun­káljuk szeretteink javát, fáradunk a téren, melyre a gond­viselés elhívott, a virág illata, a madárdal, gyönyörrel tölti el keblünket. De majd egyszer odalent a sírban nem szo­ríthatjuk keblünkhöz kedveseinket, nem fáradhatunk mie­ink érdekében, nem munkálhatjuk azoknak javát, kiket az isteni gondviselés ránk bízott. Odalent nincs virág, nincs tavasz s hallgatnak a dalok. Bizony szomorú hely ez. Mennyi nemes törekvésnek, magasztos célnak, megszakadt boldogságnak van itt sír­helye. Az „a földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa vak remény, kit teremt magának a boldog­talan s mint védangyalának bókol untalan,“ hány szívből szállt el itt s lett ezek birhatása nélkül szegényebb. Szomorú hely ez. Tenger lenne a könnyekből, mik itt a szemekből hullanak, mik barázdákat mosnak az üde arcokon. Itt nyugosznak a családfők, kiknek sírba szállásá­val egyes családok, melyek ezelőtt fényárban úsztak, most nélkülöznek, nyomorognak. Ide tért sok ifjú, kik a sze­­szerető szüléknek büszkeségeiket képezik ! Itt vannak a nagyok, a jelesek, kik szerettek hazát, nemzetet. Itt van­nak mind a mi kedves gimnáziumi tanáraink, kik minket szépre, jóra, nemesre tanítottak, kik kijelelték az irányt, melyen haladva hasznos tagjai lehetünk egyháznak, hazának-Szomorú hely ez, mert sok drága kincset elfed, eltakar előlünk. Itt még a tavasz is fájdalmat, a virág is bánatot, a madárdal is panaszt kelt szivünkban. Vájjon nem igy van-e ? Nem, kedves tanulótársaim. Nekem úgy tetszik most, mintha az a fehér ruhába öltöztetett angyal, mely a Jézus sírját kereső szent asszonyoknak igy szólt: „Akit kerestek, nincsen itt, hanem feltámadott“ úgy tet­szik, mintha a tanítványi hálás emlékezet képében meg­jelenne s visszaadná nekünk ami kedves halottainkat: ta­nárainkat. íme látjuk őket magunk előtt. Itt van ismét a nagy Tarczy, amint ünnepélyes csendben krétáját kezébe véve, a természettudományok 406 örök igazságait, Pythagoras, Newton, Keppler stb. tanté­teleit fejtegeti. Előttünk a derék Bocsor, ki az ős villágszellem fel­­tartóztathatlanságát mutatja s bizonyítja előttünk. Látjuk a jeles Szilágyit, midőn lelkesedve tárja fel előttünk a szabadságra törekvő népek történetét s ez ál­tal bennünk a jog, a szabadság iránti lelkesedést felkelti. Itt van a tisztes arcú Váli, ki anekdotáival inkább nevel, mint tanít. Itt vannak mindannyian, az emlékezet fehér ruhába öltöztetett angyala visszaadta őket minekünk. Nekünk most nem vagy tehát szomorú hely, te gyásztemető. A sírban csak poraik vannak, nemesebb ré­szük, az Isten képe : a lélek, a szellem körülöttünk ben­nünk van, ez hallhatatlan, ez él örökké. El a pápai főis­kola, ól az egyházak, a közhasznú intézetek kebelében él mibennünk. A mint ők közölték mivelünk, úgy fogjuk közölni azt mi is másokkal, azokkal, kik gondjainkra bí­zattak. Ez a szellem int, kér, tanít, tanácsol most is szépre, jóra, nemesre. Tudtunkra adja, hogy azok, kik híven teljesítik kötelmeiket, kik másoknak, a közjónak élnek, nem halnak meg. Nem haltatok meg kedves ta­náraink ! Leginkább vonatkoztatható rátok a költő szava: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. De lerázván ami benne földi, Egy éltető eszmével finomul. Mely fennmaradt s nöttön nő tiszta fénye !! Az élet pusztájában való 25 évi vándorlásunk után, itt vagyunk ismét veletek. Eljöttünk, bogy a kincsért mit tőletek nyertünk, mi is kincset adjunk : a tanítvá­nyok háláját, kegyeletét. S egyszersmind itt fogadást te­szünk, hogy amikre tanítottatok : a jót, a szépet, a ne­meset őrizni, ápolni fogjuk szivünkben. Mig emléketeket szivünkbe zárjuk, kérjük az örök gondviselőt, virasszon szelíden hamvaitok felett. Azok akik a theológiát Pápán végeztük, tiszteleg­tünk Kiss János nyugalmazott theol. tanár urnái, hol Barsi Sándor barátunk tolmácsolta érzelmeinket és jó ki­­vánatainkat, hogy még sokáig egészségben élvezhesse a jól megérdemlett nyugalmat. Kedves volt tanárunk jól eső örömmel vette a látogatást és megemlékezést. Végül délután 1 órakor az úri kaszinó kerti helyi­­helyiségében a fehér asztalhoz ültünk, melyen Németh István és Csizmadia Lajos theol. tanárok vettek részt, hol Sebestyén Dávid az osztálytársakra, Seregély Dezső Németh Istvánra, Németh István volt egykori tanítvá­nyaira, Mórocz Mihály a kezdeményezőkre ürítettek poharat. Meg kell említenem, hogy öten elhunytak volt ta­nulótársaink közül, még élnek a következő távollevők: Babay Géza adótiszt Szegszárd, Barcza Zsigmond városi hiv. Szombathely, Baranyay Ödön gazdasági intéző a földm. minisztériumban Bpest, Bertalan Pál számellenőr Zala- Egerszeg, Boné Gyula gazd. int. a földmiv. min. Bpest. dr. Herhszt Lajos ügyvéd Csorna, Huszár József tanító Cece, István Sámuel főszámvevő Szombathely, Kálmán Rudolf földbirtokos Csúz, Kenessey Dezső tanár Bpest, Kiír Géza lelkész Kulcsod, László Iván anyakönyvvezető DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

Next

/
Oldalképek
Tartalom