Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-06-21 / 25. szám
407 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 408 helyettes Bpest, Mátray (Mayer) Józsei színész Bpest, dr. Nagy Gyula ügyvéd Vác, dr. Preisach Miksa ügyvéd Bpest, dr. Vadnay Béla ügyvéd Veszpiém. Vajha tíz év múlva mindnyájan együtt ünnepelhetnénk ! T. Szivárvány.*) Ködös, borongó őszi délután volt. Lehangoló, sugártalan borúja, Mint lomha szárnyú holló száraz ágra, Ráült a hervadt tájra, osüggedt szivre. Megunva gépies betűsoroknak Egymás alá rovását, melyeket Halvány orcámon halkan végig pergő, Keserves kényeimmel öntözék S nyakamról kábult — fáradtan lerázva Nehéz jármát fehér rabszolgaságnak. Kicsiny szobám mogorva négy falát Elhagytam. Szivem mélyén névtelen vágy Unszolt bolyongni céltalan’ magamban A népes utcán, hol sok társtalan Árvát űz sorsa föl s alá, miként a Katángot pusztaságon a vihar. A város zakatolt, zajgott, zsibongott. Vakon rohant az emberáradat, Miként zsákmányra induló vadállat, Kenyér után. A kit balvégzete Elé sodort, kegyetlen’ eltiporta És holt testén át tört a cél felé. 8 mig a szivrázó képen elmerengek, Vívódó lelkem mélyén fölmerül Sötét, vigasztalan, küzdelmes múltam S nyomon követ, mint fekete koporsót Részvétet keltő, néma gyászkisérel. Meddő tusában telt el ifjúságom, Virágtalan, tövisben, könyben gazdag. Hogy égi célért lángolón hevülve, Törtem csalóka csillagfény után És elveimnek törhetlen kövét Az elvtelenség puha kenyerével Föl nem cseréltem csábító szavakra, Kacagtak rajtam s balgának neveztek. • Kiket keblemre vontam s átöleltem, Mint büszke csert a felfutó folyondár, Rajongó szivem hő szeretetével, Követ ragadtak hűtlen ellenem. Mit ért a küzdelem, ha tépett szivem Száz sebből vérzik és be nem heged ? Mit ért hevülnöm, égiekre törvén, Ha bátor lelkem sólyomszárnyait Kitépték, hogy liunnyasszon hallgatag’ S többé ne merjen álmodozni sem Napfényes végtelenben repülésről ? A temetőhöz érkézéin. Kapuja *) Mutatvány- Osváth Kálmán szapnyárádi ev. ref. lelkésznek legközelebb megjelenendő verses kötetéből. Sarkig kitárva, mint jó udvarházé, Mely fáradt vándort szívesen fogad S álomra hivó ágyat bont neki. Betértem . . . Felhők szálltak fenn az égen, Fel-felsikító szél mérgétől űzve. Csörögve hullt a sárga lomb alá Dérverte fákról, halkan ráterítve Aranyszin’ süppedékes szőnyegét A fájón hangtalan, sötét sírokra. Bús ciprusok- susogva integettek Felém hivólag, mintha mondanák ; Jer, jer, pihenj meg; lombjaink alatt Könyűd felszárad, mély sebed begyógyul! .. Meglőtt galambként vergődő szivemnek Hő vágya támadt: megnyugodni itt, A hol nem ömlik sűrű könyük árja Megtört remények omladékain ; Karmát nem vágja balszerenose ölyve A szívbe ; nincsen meddő küzdelem ; Esdő nyomon ; de van beláthatatlan Időre terjedő csend, nyugalom. Alaktalan vágyam megizmosulva, Már-raár fölépült elhatározássá, Midőn halotti ének tördelt hangja Repült sebes szél szárnyain felém. Túlsó végén a néma temetőnek Most tettek ép’ le sírba egy koporsót Es hogy ne ringjon át a lenge csónak Hangtalanul szivettépő enyészet Sötét taván, kíséretül rákezdtek Könyet fakasztó, bús halotti dalra . . . Izzó, kábult fejem’ némán lehajtva, Onkénytelen lassan lépdelve tartok A gyásziereg felé, midőn utamba Egy vézna, sáppadt koldus-gyermek tévedt. Ruhája i'ongyát, szőke fürtéit Süvöltő szél kegyetlenül zilálta; Gondtól, nyomortól őrölt gyenge testét Két rokkant mankóján pihentető. „Uram ! — esengett s hangján átviharzott Görcsös csuklásba fuló fájdalom, Mely kőkebelt is irgalomra indít. Könyörülő szivéhez fordulok Kínzó éhség gyötör. Áldott testvérem Két hónap óta fetreng elhagyatva Sötét szobánk siralmas betegágyán S mert jó szülőink régen sírba szálltak, Én tengetem szegénynek életét Az irgalom koldus-fillérein. Mióta lábáról a baj leverte, Naponta e bús temetőbe járok, Hol részvevőbb a gyászolók szive S a veszteség miatt fogékonyabb Az irgalomra, mint a népes utcán Tolongva törtetőké, kik nem érnek Reá, meglátni foszló rongyaim’ S könyem’, mely hervadt arcomon pereg . . . Keblemből halkan sóhajtás szakadt fel :
