Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-24 / 21. szám
343 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 344 más valakivel vagy valamivel való egyesülés által leszünk. Szemünk mindaddig semmi, mig a fénysugárral nem találkozik ; elménk üres tábla, mig a külvilág tartalmat nem ad neki. Az emberi lélek a maga fogékonyságával egy örök hivatkozás az egekre. Az újjászületés, a léleknek egy magasabb által való felkarolása oly történeti tény, melyről a lelki életet élő férfiak és nők megszámlálhatatlan sokasága tesz bizonyságot. Imé : a modern kultúrával szemben nyomatékkai bizonyíthatjuk az evangéliomi hit igazságát. Ma sincs, mint hajdan nem volt más, mely az emberi lélek vágyait inkább kielégithatné, a mi Istennek szeretetéről inkább bizonyságot tehetne, a mi bennünk nemesebb indulatokat tudna gerjeszteni. Ma is elmondhatjuk a keresztyén hitről Arnobiussal: „Elég neki a saját benső ereje, a saját igazságán alapszik, nem veszti el hatalmát, habár senki nem védené is, bárha mindenki támadná is.“ B. Márcza. Pápai deákok élete a XVII. században. (Vége.) Nem volna teljes a bennlakó ifjúságról nyújtott ezen képünk, ha még meg nem emlékeznénk a coquusokról és exploratorokról, akiknek tisztsége az ifjúság közös élelmezésével függött össze és igy a bemutatott lakásviszonyok után az ifjúság élelmezéséről is megemlékezünk. Iskolánk XVI. és XVII-ik században élt deákjainak közös élelmezése nem úgy történt mint mai nap, t. i. nem a mindenki részéről befizetendő tápdíjból való közös főzetés alapján, hanem a város tehetősbb lakói járultak hozzá a deákok segélyezéséhez azzal, hogy ki volt osztva köztük az a kötelezettség, hogy sorrend szerint melyik háznál, melyik napon főznek az együttétkező deákok számára. Mivel pedig ez az illető úri házak részéről nagy áldozat volt, nem csak hogy évenként egyszer, talán kétszer nehezülhetett ezen áldozat egy-egy úri családra, hanem azonkívül a sorrend elkövetkezésének már a jelentése bizonyos ünnepélyesebb módozatok között történt. Nevezetesen előzőleg kellő időben megjelentek az ily háznál az explorator tisztséget viselő deákok vagyis a bejelentők, akik az úri ház küszöbén megjelenve, becsülettudással, illő tisztességgel köszönvén, énekléshez fogtak, s 12 éneken alól megállaniok nem volt szabad, sőt ha új deák volt a bejelentő, akkor annak 24 éneket kellett ott egysorjában elzengenie. Persze azok csakis egyházi énekek, zsoltár könyvünk darabjai lehettek. Szinte magam előtt látom, azt az elmúlt századok szegény diákját, amint csengő üde hangján magasan az egek felé küldte bűnbánó énekeinek sorait, hogy „Ne szállj perbe én velem, Oh én édes Istenem.“ Ez a kérés teljesítése tehát külön tisztséget képezett, e tisztségviselők voltak az exploratorok. Másnap azután a déli órákban eljöttek az elkészített ebédért az ételhordó diákok az úgynevezett coquusok, vagyis a coquiának, a közös étkezésnek gondozói, akiknek rendszabályaik szigorúan meghagyták, hogy az ételhordó edényekre kiváló gondot fordítsanak, nehogy azokból egy is eltörjék, ebéd után az edényeket köszönettel visszavigyék, s az eltöröttek helyett vagy újakat vegyenek, vagy ha erre nem képesek, azok tulajdonosaihoz elmenvén, azokat megkérleljék, nehogy valamiképpen az ilyen sérelem által megharagitott és megneheztelt embereknek jótéteményét jövőben az egész ifjúság elveszítse. Az étkezésnél, ha feleslegesen érkezett az eledel, ezek a coquus tisztséget viselő diákok tartoztak arra vigyázni, hogy azért a küldött ételből semmi veszendőbe ne menjen, mert a szolga gyerekek, vagyis mendikánsok számára is a fazekakban kelleténél többet nem volt szabad hagyni, „nehogy valamiképen, igy szól a rendszabály, jóllakván, a maradékot barmok módjára eltapossák.“ Viszont, ha a polgárok szegénysége miatt szűkén jött az eledel, az ételhordó és kéregető diákok nyertek feddést és serkentést a többiektől, hogy tisztükben máskor szorgalmasabban eljárjanak, nehogy ők, már mint a többi diákok, éhezni legyenek kénytelenek. Szinte látom is szegény jó elődeimet, amint iparkodtak tisztességtudó megjelenésükkel, talán a rövid sorú ének helyett más nap hosszabbat választottak, hogy az ebéd is ahoz mért legyen, és szállt az ének ismét másik úri küszöbről az egek Urához csengőn, szívhez szólóan : „Uram végy minket kedvedbe, szerelmedbe, s vigasztald meg szivünket.“ Az ének szavai belopódtak az úri háznép szivébe és másnap már nem éheztek többé a mi diákjaink. Ez a kezdete a mai convictusnak. Idők folytán a tanulók számának növekedésével a házanként való főzés, úgynevezett coquia helyét, az iskola épületében berendezett együttes befizetésen alapuló convictus váltotta fel. A fenntebbiekben beszámoltunk tanulóink lakásáról, iskolai magaviseletéről és étkezéséről. Hogy teljes képet nyújthassunk a tanulónak iskolán kívül való magaviseletéről és ruházatáról emlékezzünk még meg pár rövid vonásban. A tanulónak a városban való magaviseletéi szabályozó törvény igy szólt: „Az ebédre vagy vacsorára meghívott vagy ott marasztott tanuló, ne feledje el a maga kötelességeit, hogy magát mindenekben tisztességesen viselni tartozik, a részegséget, a perlekedésnek, civakodásnak, veszekedésnek alkalmát, főképpen éjjel, kerülni tartozik és végre bármely helyről (ha tisztességesről jön is) setéiben lámpa vagy mécs nélkül az utcákon sehol se csavarogjon, ne szolgáljon rá, hogy a városi őrök és felügyelők befogják, a másként tevő egy havi köztartartás elvesztésének büntetésétől semmi módon meg nem szabadul. Végre, ha valaki bármiféle fegyverrel mást megsért, mint a sátánnak szilaj katonája, elkövetett vétségéhez mérten szigorúan megbüntetve, a jók társaságából örökre megbélyegezve vettessék ki. A részeg pedig 1U dénár, ismétlés esetén 20 dénár bírságot fizessen, újabb ismétlés esetén meggyalázó büntetéssel bűnhődjék.“
