Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-05-24 / 21. szám

335

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

336

nem félnek-e attól, hogy szemünkbe mondják üzelmeiket? s miként lehet igazságos és pártatlan bíró gyülekezetében? Nem szabad feledni, hogy egy ilyen fajta választásnál annyit rontanak a nép erkölcsén, hogy egész éltökben sem tudják helyre prédikálni. Azért a választási és simoniális visszaéléseket a legszigorúbban kell büntetni és hogy annak eleje vétessék, a 243- §-t bó'viteni kellene azzal, hogy ily simoniális vétségek esetén nem csak a választók, hanem egyebek is emelhetnének panaszt, amely hivatalból üldözendő' vétségnek minősítetnék, mert nehezen hihető, hogy a hasznot huzó választó panaszt tegyen; a választás megsemmisítésén felül a visszaélés mérvéhez képest fokozatosan a választhatásból való 1—5 évi kizárás mellékbüntetésként mindig alkalmazandó.

A segédlelkészekről is új fejezetet tartalmaz a tervezet ; eddigelé ezek oly ég és föld között lebegő egyének voltak, semmiféle törvény nem szabályozta helyzetüket. De az itt alkotott javaslat sem nekik, sem pedig a segédlelkészekre szoruló gyülekezeteknek nem válik hasznára. Már az sem helyeselhető intézkedés, hogy a szolgálati bizonyítványokat főnökük állítja ki; igen sok mellék körülmény jöhet itt elő, ami káros lehet. Az a felebbezési eljárás, a melyhez mint jogorvoslathoz folyamodhatik a segédlelkész a nehezményezett bizonyítvány miatt, szinte nevetséges; minek itt cifrázni a dolgot; az örökös §-ok és hosszadalmas eljárások életnélküli tömkelegébe vezet az is. Ha az illető lelkésznek számba vehető panasza van, úgy is jelenti az esperesnek; azért, mint eddig, adja ki ezentúl is a bizonyítványt az esperes, esetleg a helyi lelkész, illetve presbitérium meghallgatásával.

A másik a gyülekezetek és resegédlelkészekre nézve káros és az egyházmegyék jogkörét nyirbáló intézkedés a segédlelkészek elhelyezésében áll. A helyettes- és segédlelkészek elhelyezése eddig az esperesek, illetve egyházmegyék joga volt. Ez természetes is, hisz az esperes az egyházmegye feje, a ki egyházmegyéjében saját felelősségére intézkedik. A püspöknek az egyházmegyék kormányzásához úgy szólván joga sincs ; már pedig az üresedésben lévő egyházakba helyettesítés felett intézkedés eddig az egyházmegye joga és kötelessége volt; teljesítette is mindenkor úgy, a mint legcélszerűbbnek látta. Felesleges is az örökös jelentésekkel úgy az esperesi, mint a püspöki hivatal úgy is nagy munkaterhét növelni és ami elintézhető egy nap alatt, miért kelljen annak a levélváltások miatt egy hétig is várakozni. Ha nincs káplán az egyházmegyékben, természetes, hogy a kerületben sincs. Ennek hijján pedig a helyettesítést sokkal előbb elintézheti a viszonyokkal ismerős és közelebb lakó esperes, mint a távoli püspök.

A 270. §. a mely a püspök elnöklete alatt az öszszes espereseket segédlelkész elhelyező bizottsággá alakítaná, egészen a káptalanok szervezetét akarja behozni a mi egyházszervezetünkbe, úgy állanának az esperesek, mint a püspök tanácsadói és pedig egy nem is olyan tanácsadói ügyben. Ezt a folytonos központosítási törekvést látva, igazán felkiálthatunk Erőss Lajos szavaival : „Utazzunk Róma felé“ azért nem árt egy kis „ördögűzés tömjénfüst nélkül“ Vagyis minden olyan kísérletnek, — amely az egyes önkormányzati joggal biró hatóságok jogkörét a centralizáció hamis és a presbiterialis egyházszervezettel ellenkező ürügye alatt nyirbálni akarja —, idejekorán ellene kell állani, mert a mi egyházunk veszedelmét a központosítás fogja képezni. Amint negyedfélszázad óta a gyülekezetekben volt az erő, amely élteté a közegyházat, mert a presbitériális szervezetben rejlő egység és többféleség egyrészt biztosította összetartozandóságát, másrészt megóvta a központosítás elposványosító veszedelmétől: úgy a jövőben is az önkormányzati jogok gyakorolhatása fogja fenntartani a magyar ref. egyházat, ez pedig fenntartja a haza függetlenségét.

Ezzel befejeztem az új törvénytervezet bírálatát. Az egyházi adózásról már egy Ízben kifejtettem nézetemet, a törvénykezést bírálni nem érzek magamban hivatottságot, a közoktatási szervezet pedig nagyrészben állami törvényeken alapszik, a többi pedig nem tér el jelentékeny vonásokban a mostanitól, legfölebb azt fejezhetem ki, hogy a tanítók és tanárok egyenlő elbánásban részesüljenek az államiakkal, mert egy ügyet szolgálnak és egyformán az állam érdekében működnek.

Ha már visszatekintek az elmondottakon, végeredményben megállapíthatom, hogy az új tervezet nem viszi előbbre egy lépéssel sem egyházunk ügyét. Ott maradnak a nyitott sebek, amelyekre gyógyszert nem nyújt. Hogy összeüljön a zsinat ily stiláris és apróbb javítások megtételére, az ellen tiltakozni kell, készüljön el a munkával és azután tegye le ismét az elkészített munkát a kerületekhez és ne ilyen fércmunkát nyújtson, amin eligazodni is alig lehet, mert sem a javaslatban, sem a jegyzőkönyvben, sem a mai törvényben nem egyeznek meg az egymásra való utalások és vonatkozások; úgy kell összekeresgélni az összehasonlítandó részeket, ami mind a gyors és felületes munka eredménye. Amennyire sürgetve volt a zsinat összeülése, most épp annyi hang nyilatkozik ellene, mert azok a tárgyak, amelyek összeülését szükségessé tették, vagy egyáltalán nem, vagy csak kis részben vannak felvéve az előmunkálatban. Ilyenek : a változott egyházpolitikai viszonyok miatt szükséges intézkedések; az istenitisztelet rendjének, főleg az úrvacsorának egyöntetű szabályozása; kötelező agenda alkotása; a terhes egyházi adózás gyökeres rendezése, az 1848. XX. t.-oikk S. §. végrehajtásának módja; a lelkészi és tanítói fizetések korszerű és tisztességes emelése, a korpótlékok behozatala ; főleg az idejét múlt közszolgálmányok és naturálék megváltása; a lelkészválasztási törvénynek a közóhaj és az egyházak érdekében való átalakítása ; a lelkészi nyugdíjintézet megalkotása; mindenek előtt az egyhá