Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-11 / 2. szám
21 DUNÁNTÚLI PROTEST AN 8 LAP solni kell, mint a hogy segiteni kell a túlterhelt gyülekezeteken. Midőn tehát — nézetem szerint kimondatik a 20 éven felüli 1 korona személyadózás, egyúttal kimondandó a törvényben, hogy a mely gyülekezetben ez nem fedezi a szükségletet, ott a hiányzó összeg állami egyenes adó alapon vetendő ki s csak ha ez a l5°/0-ot meghaladja, akkor van helye a segélyezésnek. Ballá Endre. Az igehirdetés alapelvei. Székfoglaló értekezés. Tartotta: Csizmadia Lajos theol. akad. tanár 1902 szept. 11-én. (Folytatás.) II. Az elmondottakból nyilván következnek emez igazságok: bár az igehirdető feladata minden emberi foglalatosságok között a legmagasztosabb, mégis a hitszónok voltaképen csak eszköz. Isten hat és munkál általa, Isten választja ki, Isten bízza meg az ő szent akaratának hirdetésével. Ennélfogva az Urnák követe ő, s mint ilyen csakis kizárólag az isteni izenetet hirdetheti. De nem osak hírnök, hanem elhívott tanúbizonyság is, mint valósággal Isten embere : életével bizonyságot tartozik tenni az isteni igazság mellett. Ezek szerint a legelső követelmény, az igehirdetés legelső alapelve : 1. Az igehirdető elhívott legyen. Munkálkodására Istentől megbízatást vegyen. Jele az elhívásnak az a benső Ösztön, mely a kiválasztott embert űzi, hajtja, kényszeríti szólani embertársaihoz Isten nevében. Mely ösztön magyarázatául mást felhozni nem tud, mint a zsoltár iró eme szavait: „Hittem, azért szólottám“ (Zsolt. 116: 10), De hát valóság-e az elhívásnak, a küldetésnek ez az érzete? Vájjon nem képzelődés szülte csalódással van-e itt dolgunk, mint sokan állitják ? A kérdésbe hozott psychologiai jelenség oly nagyfontosságú a hozzája fűződő érdekeknél fogva, hogy nem térhetünk ki a kérdés elől. És mindenesetre megérdemelné e tárgy, hogy minden oldalról és tüzetesen megvizsgáljuk. De legyen elég itt csak rámutatnunk arra, hogy a mint nyomozzuk, vizsgáljuk ezt az érdekes lélektani jelenséget : valódisága, tényleg létezése mellett maga nyújtja a legerősebb bizonyítékot. Ám mindazon egyének, a kikről a történelem, mint az igehirdetés terén legerőteljesebben működőkről, megemlékezik, valósággal mind nagy belső harc után engedtek az elhívásnak. Minél lelkiismeretesebbek voltak, minél jobban feltudták fogni küldetésük nagy horderejét, minél nagyobb dolog végzésére küldettek el: annál erősebben vonakodtak, ellenkeztek. Ha az Isten embereinek munkálódásuk eredményeit nézzük, szinte csodálkozás fog el bennünket, hogy azok kezdetben mennyi ürügyet, kifogást keresnek, csakhogy küldetésüktől megszabaduljanak, csakhogy a reájuk bi-22 zott feladatot lerázhassák magukról. Gyöngeségükre, tehetetlenségükre, a beszéd művészetében való járatlanságukra hivatkozva, valóságos harcot vívnak Istennel. Sokszor úgy tetszik, miutha Isten sikertelenül biztatná Őket: „ne lélj, én veled vagyok" —- „elég neked az én kegyelmem.“ A legnagyobbak Mózes, Esaiás, Jeremiás, Pál — mind vonakodtak felvenni az ,Urnák terhét.“ Vagy az újabb időkből idézzük Kálvinunkat, a ki az előbbiekhez hasonlóan csendben, nyugalomban, félre vonultán szerette volna tölteni életét: küldetése elől szintén futott, menekült. De nemcsak pályájuk kezdetén, hanem később is — látva munkájuk eredménytelenségét — ellenkeztek Istennel. Időnként lázongtak, felhagyni akarván a céltalannak, sikertelennek látszó munkával. Ismerjük Mózes történetét, tudjuk nagy lelke mennyit vergődött, gyötrődött. Talán nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy Mózes, ez a rendkívüli ember, néha-néha mintegy megbánta, miszerint az Ur parancsának engedett. Esaiás keserű panaszszal — s vele együtt ki tudja, hány hű lelkipásztor — mondotta el: „ki hitt a mi prédikálásunknak“. Úgy vélem, nemcsak Jeremiás, de vele együtt Istennek sok derék szolgája érzett, tapasztalt olyan félét, mintha az „Urnák szava mindenkor csúfolásokra“ lett volna. S vele együtt feltették magukban: „Soha arról meg nem emlékezem, soha az ő nevében nem szólok“ — de vele együtt tapasztalták azt is, hogy szivökben „az Urnák igéje olyan volt, mint a csontjaikba rekesztett égő tűz és azt hordozván, elfáradtak“ (Jer. 20 : 9). Igen, mert hiába való az embernek ellenkezése, mindenkor az Ur marad a győztes. Elhallgattat minden kifogást, legyőz minden ellenkezést, elcsitit minden lázongást. A kiválasztott kénytelen magát megadni. E folyton ismétlődő küzdelemben az evangéliomnak legyőzött szolgája kénytelen Pállal igy szólni : „Jaj pedig nekem, ha az evangéliomot nem prédikálom.“ (I, Kor. 9 : 16). lm, ez a lelki harc, ez a küzdelem a legerősebb bizonyítéka az elhívás valódiságának. így világosodik meg előttünk Pál apostolnak egy figyelemreméltó nyilatkozata : „Mi módon prédikálnak pedig, ha nem küldetnek“ (Róm. 10 : 15). Itt értjük meg az e nyilatkozatban rejlő mély igazságot, hogy a predikálásra egy különös megbízatás, különös kegyajándék, a xaQiaycc 7iqo(fijteiag kívántatik. Hiszen az igehirdetés tényleg ama dolgok közé tartozik, a melyek az ember elméjében önmaguktól soha meg nem fordulnak. Miként a megtérést, az újjászületést nem maga az ember hajtja önmagán végre, — mert a testi ember ezekre nem is gondol, nem is tud rájuk gondolni — hanem Isten bizonyos természet fölötti, szellemi elv által, -per módúm actus primi viszi keresztül. így a prédikálás eszméje sem önmagától támadt bennünk, hanem Isten kelti azt föl. És mi, a kik a keresztyén theismus álláspontján vagyunk, örömmel valljuk meg ama hitünket, ama meggyőződésünket, hogy az örökkévaló Lélek tud is, akar is hatni ily irányban a gyarló emberi lélekre. Az e ponthoz tartozó fejtegetésünkhöz, — ép ez 2*
