Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-05 / 14. szám
223 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 224 szemeket, hanem csak a konkolyt és hogy a tiszta buzaszemeket is konkolynak vette ? Lássa, én meglehetősen ismerem Magyarország tanitóságát s igy a leghatározottabban tiltakozom iróniája ellen. Önnek jogában van a népiskolai életet megbírálni, de a tanító munkáját kigunyolni nem. Tudja-e hogy a munka és személy egy, akár a test, akár a lélek ? Ha valaki munkáját gúnyolja ki, megsértette annak mesterét is ? Avagy ön a gúnyt alkalmasnak tartja a hazai néptanítóság önérzetének a nemesítésére, a hivatásszeretet mélyítésére? Nem szép az, tanfelügyelő ur, a mikor valaki azok munkáját gúnyolja ki, a kiknek sorsa többé:kevésbbé az ő kezébe van letéve. Bátran mondhatom, hogy ön a beszéd- és értelemgyakorlatok tanításának céljával, alakjával nincsen tisztában. Sejti a dolgot, de nem tájékozza magát annak a világában, mert hiányzik a biztos, szilárd fundmentum, az élő-könyv, a 6—7 éves gyermek testi és lelki életének alapos ismerete. E nélkül sem kezdeményezni, sem irányítani nem lehet. De még ez sem elég. A gyermek testi és lelki életének okszerű megfigyelése alatt el kell sajátítanunk a nevelés változhatatlan törvéuyeit is. A kettő egymás nélkül nyújthat lelki gyönyörűséget, de gyakorlati hasznot nem. Hogy ön sem az egyiket, sem a másikat nem ismeri, csak sejti, azt saját szavai igazolják, a mennyiben lényegileg (tartalmilag) a régi előkelő német csapáson jár, formailag meg reformálni akar. Eljárása épen olyan, mintha én egy jól megtermett meklenburgi németre magyar ruhát adnék s azután elhitetném magammal hogy a Hortobágy szülötte. Elismerem, hogy 15—20 év előtt igazán agyongyötörtük a gyermekeket a németből gépiesen átültetett „Anschauungsunterricht“-tel s valóban nem láttunk e tárgyban többet, mint akár a német „Schulmeister“, a hogy ön is mondja „ismeretszerzést, értelem fejlesztést és erkölcsnemes itést.u Higyje el, 1868- ban is ugyanilyen sorrendben határozták meg a beszédéé értelemgyakorlatok tanításának a célját, mint ön most határozza meg szászországi tanulmányújából visszatérve. Hogy az igy van, azt tudja minden tanítóképzőt végzett tanító. Ön nevetségessé teszi a 200 tanítót, saját maga meg oktat félszázad előtti hangzatos szólammal. Ön sokat olvas ; ismeri a modern nevelés- és oktatás jellemző sajátságait; látja, mint bontakozik ki a magyar népiskola a passivitás uralma alól s ad helyet a testet-lelket természetszerűen nevelő aktivitásnak. Csakhogy a mikor ön reformálni akar, szintén a kényelmes passivitás ösvényét választja, a mely — mint mondám — hangzatos frázisokat eredményez. A magyar néptanítónak nem frázisokra, csengő-bongó szólamokra van szüksége, hanem a természetszerű fejlődés örök törvényeinek megfelelő gyakorlati útmutatásokra. Hogy a beszéd- és értelemgyakorlatot külön tantárgynak kellene-e tekinteni vagy nem, arra nézve csak az a gyakorlati paedagogus adhat figyelembe vehető tanácsot, a ki kísérletet tett vele mind a két irányban, vagyis a beszéd- és értelemgyakorlat körébe tartozó anyagot, mint önálló tantárgyat és mint a többi tárgy alkotó részét kezelte. Egyébiránt ez tisztán a célszerűség kérdése. A lényeg az, hogy a tanító a 6—7 éves gyermek testét és lelkét korhoz mérten, természetszerűen, összehangzóan nevelje. Hogy e feladatát azután a beszéd- és értelemgyakorlat anyagának más népiskolai tárgytól való független vagy egybefüggő feldolgozásával éri-e el, az másodrendű dolog. A beszéd- és értelemgyakorlatokat az ismeretszerzés, értelemfejlesztés és erkölcsnemesités módszerének nevezi. Hát ez nagy fogalomzavarra mutat. Más dolog a mi és újra más a hogyan ? A beszéd- és értelemgyakorlatok anyaga a gyermek külső és belső életének motívuma, tehát indító ok, a mely az egyik utján a másikat munkára serkenti. Egészen más dolog az indító ok, ennek hatása a testre és a lélekre, a változás, a melyet előidéz,, mini az inger alkalmazásának a módja. A mód a nevelés nemes munkájának csak egyik alkotó eleme, a mely lefolyásának igaz ismerete nélkül semmit sem ér. E mód az előzmények alapos ismerete mellett éltet, azok nélkül öl. A beszéd- és értelemgyakorlatoknál tehát — akár önálló tantárgyképen kezeljük, akár nem — első sorban a mi, a minek a lefolyása, a belőle eredő igazság kell, hogy figyelembe vétessék s csak azután lehet szó a módszerről. A módszer helyessége az említett három körülmény alapos ismeretétől függ. Senki sem adhat a tanítónak a beszéd- és értelemgyakorlatok módszerére nézve helyes útmutatást, ha a gyermekvilággal közvetlenül gyakorlatilag nem foglalkozott s e közben alapos lélektani tudással meg nem figyelte, hogy mi való a 6—7 éves gyermeknek a beszéd- és értelemgyakorlatok anyagából, hogy ennek mily hatása van a gyermek testére és lelkére. A mig e munkát végezzük, megismerjük a mit és hogyant is. E szerint nem a beszéd- és értélemgyakorlatokbari fejeződik ki a módszer, hanem magában a gyermekben. Ha dr. Körösi azt mondja, hogy maga a gyermek, az évfolyam, a módszer, szives készséggel irom alá állítását. A németek nagyon tévedtek, a mikor a gyermeket szabták egy‘egy igazságra és nem megfordítva a gyermekre az igazságot. Minden nevelés rossz, a mely nem a gyermekek sajátos életéből indul ki. A nevelés igazságait s alkalmazásuk módját nem szabad a gyermekek sajátos életétől elválasztani. A legnagyobb nevelési igazság értéke ott kezdődik, a hol konkrét formát ölt, konkrét tartalmat nyer. E nélkül szerezhet a tudósnak gyönyönyörüséget, de a gyakorlati nevelésben kézzel fogható hasznot nem. A módszer kezdete, befolyása a gyermek egyéniségében keresendő s nem azonkívül. A tanitó tulajdonképen csak inditó ok, a mely arról gondoskodik, hogy a gyermek a beszéd- és értelemgyakorlatok alatt úgy cselekedjék, érezzen, és gondolkozzék, a hogyan a normális jó gyermek önnön magától is cselekedett, érzett és gondolkozott volna. Ez azonban oly általános szabály, a mely bármely népiskolai tárgy tanítására szóról-szóra talál. Hogy a beszéd és értelemgyakorlatok tanításának oly általános törvényei vannak, mint bármely más tantárgynak, az rég ismert dolog. Dr. Kőrös H. tehát semmi újjat nem mondott,
