Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-05 / 14. szám
217 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 218 lentkezik, vessük vissza az egészen gyöngéket, aztán az Y. osztálybeli osztályozásnál is járjunk el igazságos szigorral, s így elérjük azt, hogy míg a VI., VII., VIII. osztály létszáma is megfelelő lessz, több felső osztály párhuzamosítására nem lesz szükség s viszont főiskolánk népessége előrelátható hosszú időn át körülbelül a maival lessz egyenlő. Cikkünk folyamán több Ízben céloztunk rá, hogy ha ekként az I. és V. osztály állandóan párhuzamosíttatnának, hogyan kerülhetjük el, hogy ezeken kívül más osztályok párhuzamosításának szüksége ne álljon be: úgy, hogy az I. és V. osztályon kívül más osztályba idegenből jövő tanulót — átköltözés esetét kivéve — ne vegyünk fel! A többi osztályokba bekéredzkedő idegen tanulók ugyanis az az igazi selejtes anyag, melytől óvakodnunk kell, ez a fugitivusoknak az a siralmas serege, mely fokról-fokra alászállíthatja iskolánk jelenlegi jó nevét. A tanári kar e téren évek óta megtette, a mi tőle tellett, de kívánatos, hogy kerületi végzéssel adassék meg neki a fegyver, mellyel az ily természetű inváziónak ellen állhat. Irtsuk a rosszat, de ne gátoljuk meg a jónak sarjadását! De. Körös Endre. Észrevételek a zsinati törvénytervezetre. Nem tagadom, sőt be kell vallanom, hogy csalódással olvastam át a zsinati törvénytervezetet. Vártam tőle, hogy gyökeres, célravezető eszközöket fog teremteni s nyújtani hitfelekezetünk fokozottabb, örvendetesebb alakban fejlődhetése, haladása érdekében; reméltem, hogy legégetőbb, legfontosabb kérdéseket igazi szabad szellemben s valóban gyógyítani, orvosolni akarva fogja megoldani s e helyett félmunkát végezve, legégetőbb kérdéseink felett átsikolva, azokat alig érintve a korszellemmel, a szabadelvű fejlődéssel nem egyszer homlokegyenest ellenkezve, kis gyülekezeteink létérdeke iránt nem egyszer fájó közönyt, bántó ridegséget tanúsítva, a határozatlanságnak, maradiságnak, túlzott óvatosságnak — nem mondom féltékenységnek — de mindenesetre a tökéletlen alkotásnak kiáltó jeleként tűnik fel előttem ! Védi, föntartja, óvatosan őrködik ma is a nagy gyülekezetek érdekei, jogai felett, kimondja ugyan általános elvként, hogy „minden egyházközségnek annyi szavazata van, a hány lelkészi állást tart fent, de mindjárt megteszi a kivételt, az engedményt most is a nagy gyülekezeteknek, midőn minden 1500 lélek után egész hatig emelkedő szavazati jogot biztosit számukra. Nem csak hogy ellentétben van az engedmény egész egyházalkotmányi berendezettségünkkel, presbyteri szervezetünkkel — mert hiszen egyetlen presbyterium, bármilyen jogokat csak egyszeres mértékben és alakban gyakorolhat, hanem tápot, alkalmat, ösztönt ad a nagyobb egyházaknak, hogy továbbra is, mai rendezetlenségük, felekezeti életünkre hátrányos állapotukban maradhassanak. Hol vannak legtöbb veszteségeink az egyházpolitikai törvények káros következményeiről ha eshetik szó, csak ezek a nagy, tűlnépes gyülekezeteink adnak rá okot és alkalmat, a legtöbb kitérés, szakadárság, reversalis ezeknek körében aratja dúsan a maga hi veit, ezekből hullanak, szakadoznak felekezetűnk életfájáról a levelek szerte széjjel ! S im a tervezet szemet huny e tarthatatlan állapot felett, kezdeményezőleg, rendelkezőlőg nem akar belenyúlni ez égető kérdésbe, holott most már a kongnia törvény idejében, minden kockázat nélkül kimondhatni, „hogy egy lelkész gondozása alá sem tartozhatik több 3000 léleknél! Pedig talán még ez is sok a városi élet sokféle foglalkozás ágazatai közt! ! S hol van ugyancsak a nagy gyülekezetek vagy egyáltalán a városi, különféle tanintézetek körében levő gyülekezeteinknél a katehetai, hitoktatás kérdés megoldása, rendezése ? Avvagy miként lehet összeegyeztetni hitfelekezetünk, de gyülekezeteink érdekével is, hogy a lelkész, egy egész egyház ügyeinek, lelkészi összes teendőinek elvégezése mellett, még heti 20—24 óráig tanítson a különböző tanintézetekben egyik vagy másik hivatásának, de minden esetre egyetemes egyházunknak kiszámíthatatlan kárára! Pedig mily könnyen lelhetett volna mind a két kérdés megoldást a törvény paragraphusai között, az 1848. évi XX. t. c. kategorikus hangoztatása s alaptörvényül becikkelyezése vagy az 1893. évi XIV. t. c. a kongrua törvény alapján. Oly fontos, oly égető e kérdés, hogy bár most elodázva van is, nagyon könnyen meglehet jósolni, hogy az 1913 évi zsinat összehívásának tanácskozásainak egyik legfőbb tárgya és oka ez leend. Hogy a nagy gyülekezetek nem méltatott viszonyainak, rendezetlenségének kérdése után a kis gyülekezetek, azok a maroknyi egyházak ötlenek mindjárt szemembe, a melyekről jobb lett volna ha egyáltalán emlékezés, rendelkezés sem történt volna a tervezetben, egészen természetes ! ! Főként oly bántó tervezet olvasása közben minő a 312. §. második kikezdésében olvasható ! Hát még most sem adott elég tanulságot a múltak története, azok az elpusztult, örökre elveszett kis egyházak ott Erdély bércei közt vagy itt nálunk a Kárpátok alján, romjaikban, emlékeikben nem kiáltanak-e ma is vádlólag hozzánk, felekezetűnk ellen s nem tiltakoznak-e az ellen, hogy ma már, a mikor annyi ezerféle eszköz áll rendelkezésünkre, ne engedjük elpusztulni, elveszni azokat a kis egyházakat, melyek legtÖbbnyire megannyi őrszemek az idegen népeknek tengerében s hol csak az a csillagos torony, az az egyszerű palást őrzi, tarja fenn, s hirdeti magyarnemzeti és református hitfelekezeti voltunkat. Már bocsánatot kérek egyetemes egyházunk őreinek, vezetőinek jutalmat, közalapi segélyt adni s ezzel morzsával kecsegtetni azokat a kis gyülekezeteket, melyek önerejükön fel nem tarthatva magukat, filiákká készek lenni, önállóságukról lemondani, s azt mondani: ha lelkészi állástokat be nem szüntetikek, „közalapsegélyre számot nem tarthattok, tehát haljatok meg, pusztuljatok el elébb, s azután segítelek !“ Ez oly bántó, sértő nemcsak azokra, de minden igazán érző protes-14*
