Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-23 / 8. szám
125 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 126 egyházunk jó hírét, tekintélyét: ne várjunk újabb leckét. A zsinat tartsa kötelességének kimondani, hogy mivel a halottak felett tartani szokott búcsúztatások s magasztaló beszédek vallásunk lényegéhez nem tartoznak s nem egyebek azok a pogány és zsidó temetkezési módok majmolásainál : azoknak alkalmazása, büntetésterhe alatt tilalmas. Ha el tudott és eltud lenni nálok nélkül a protestáns külföld, el lehetünk azok nélkül mi is nemcsak, de azokat szent hitünk és vallásunk iránt köteles tiszteletünk és hűségünk tovább meg nem tűrheti. Kecsegtet a reménység, hogy ez idegen területről elveink ellenére, mintegy loppal betolakodott s törvényen kívüli állapotában is nagy keletnek örvendő szokástól rövid időn meg fog tisztulni temetési rendtartásunk, s nem lesz immár soká botránkoztatója tisztán látó, nemes gondolkozást! bibliás lelkeknek, félrevezetője az avatatlanoknak, fegyvere a nazarenismusnak, mely az ő apostoli egyszerűségével való dicsekedésében lenézőleg mutat reá a pompához, fényhez nem szokott szegény köznép körében szertartásunk eme kiálhatatlan járulékára. Mezőlak. Szabó Mihály, lelkész. A belsősomogyi egyházmegye pénztárainak egyesitése. (Vége.) A pénztárak egyesítésére nt. lelkésztársam állítása, szerint „szükség ez idő szerint nincs“ — mégis azt irja — „én örülök rajta, ha megtehetjük s nagyon szép, helyes dolognak tartom azt; de az egyesítéshez csak úgy adom szavazatomat, ha a pénztárnoknak legalább 2400 korona és tisztességes lakás lesz az évi fizetése.“ Azért nem fogadja el tehát a pénztárak egyesítését, mert nem tartja azt ez időszerint szükségesnek, mivel a fizetés nem 2400 korona. Hogy pedig annyi lehessen, azt saját állítása szerint a jelenlegi pénztárak egyensúlyának megbontása nélkül elérni nem lehet. Ez tehát szerinte a gordiusi csomó. A másik érve az, hogy a javaslatba hozott 1700 korona fizetéssel nem tesziik a pénztárnoki állást olyan tisztességessé, a milyenné tennünk kellene, ép azért, ha találkoznék is valaki, a ki a javaslatba hozott összegért elfogadná a pénztárnokságot, részéről az egyesítendő pénztárt nem bízná reá. No már engedelmet kérek, ezek csak nem lehetnek komolyan mondott érvek az egyesítés ellen. Kételkedem abban, hogy cikkíró lelkésztársam maga is hinné azt, a mit állit, hogy a fizetés nagyságától függ a megbízhatóság, annyival inkább a hivatalt viselő egyén tisztessége, hogy azon pénztárnok, a kinek 2400 korona fizetése van, megbizhatóbb, mint a ki csak 1700 koronát élvez. Szomorú dolog volna, ha azon lelkésztársaink, a kik még 1200 koronáig is fizetéskiegészitést kapnak, nem volnánk akár oly megbízhatók, akár oly tiszteletre méltók, mint a 4 —5 ezer korona javadalommal bírók. Érteném nt. Császár barátomnak lelkésztársainkhoz intézett komoly figyelmeztetését, ha a tárgyalás alá jövő pénzkezelési szabályrendelet tervezetben, a pénztárnok javadalma 2400, tán még akkor is, ha a már fent idézett 97. sz. jkönyvi pont szerint egyházmegyeileg elfogadott 2000 korona volna javaslatba hozva. De mikor a szabályzat 8. pontja szerint, épen arra való tekintetből, hogy egyik pénztár se járuljon a pénztárnok fizetéséhez nagyobb összeggel, mint a mennyit ez idő szerint ad, a 'pénztárnok fizetését 1700 koronában hozza javaslatba; a mely összeghez a gymnasiumi pénztár 1000, az egyházmegyei és gyámpénztár 500, a köztar- • tás pedig 200 koronával járul: nem értem. Ezeket tudva és ismerve, mégis épen pénzügyi szempontból ellene írni a pénztárak egyesítésének vagy érthetetlen, vagy ezt teszi : „Lelkésztársaim ! Kiknek fizetését talán még a jövő évben fogja kiegészíteni az állam 1600 koronára, a pénztárnokságot el ne fogadjátok 1700 korona és természetbenilakásért, mert ez a csekély javadalommal összekötött állás lealacsonyít, el ne fogadjátok még akkor se, ha tán gyermekeitek vannak, kiket taníttatni kell. Más állású ember pedig, ha nem lelkész, nem megbízható szerintem. Hanem kérjetek 2400 koronát, ez majd tisztességessé tesz. Azonban ennyit a pénztárak meg nem birnak. Tehát hiába való erőlködés a pénztárak egyesítése.“ A dilemmát igy fel lehet állítani, de a pénztárak egyesítését megakadályozni nem. Ennek csak az állhat útjában, ha az egyházmegye nem talál — a miben én kételkedem — 1700 korona készpénz és természetben adandó lakásból álló javadalomért, megbízható és tisztességes pénztárnokot. rajzoljunk tehát sem a magunk, sem a mások megijesztésére nem létező rémképeket, ne emlegessünk nem létező nehézségeket, melyek ha tényleg volnának is, a jóuak ismert és tartott ügy érdekében elkellene még áldozattal is azokat az útból hárítani. Ha elismeri nt. Császár István lelkésztársam, hogy szükség van szabályrendeletre, ha nem vonja kétségbe — mert ezt egy szóval sem teszi — hogy az előirányzott 1700 korona pénztárnoki fizétés reális fedezetet talál; ha igazán vallja, a mit cikkében állit, hogy jó és üdvös dolog volna a pénztárak egyesitése, mind ezekből, ne azon következtetést vonja le, hogy nem szükséges, hanem hasson oda, hogy a szabályrendelettervezet, a mi viszonyainknak megfelelő módosítással legyen elfogadva, hogy alkalmas pénztárnok legyen választva és pedig kívánsága szerint a lelkész urak közül, szóval, hogy a pénztárak egyesítve legyenek, mert tessék elhinni, hogy igen sok és fontos, hova tovább mind inkább szaporodó okok indítják és indították az egyházmegyét ennek keresztülvitelére. Még egy állitását nem hagyhatom válasz nélkül Császár lel késztársa mnak. Ezt mondja : „Mikor én átvettem az egyházmegyei pénztárt 0 volt a tartalma, most rendben közel 12 ezer 8*
