Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-23 / 8. szám
123 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 124 fásával szemban természeti törvény szerint gyengébb ellenálló erő birt kifejlődni. A dolog ugyanis úgy áll, bogy a búcsúztatás a reformációt megelőző idők maradványa, mely mint fagyöngy az élőfa testén, — akként élődik evangéliumi rendtartásunkon; élődik hitelveink negatiója gyanánt az egyházi őrállók nembánomsága s erélytelensége folytán. Teliiít nem maga a minden tiszteletre méltó protestáns temetési szertartás eredeti törvénye, hanem a kormányzók hibásak és felelősek a halotti búcsúztatásokban kétségkívül megnyilatkozó kegyetlenségért, a mi egyébként sokkalta nagyobb mérvű a pápista búcsúztatókban azon oknál fogva, mert a kántor ezeket mélységesen fájdalmas melódiákban énekli el, mely melódiák minden szöveg nélkül is igen szivet tépők és velőtrázók. Semmi jogosultsága sincs ilyenformán annak, bogy e rossz szokásért csupán a prot. temetési módot illesse gáncs, illetve csak a protestáns egyházi férfiak elnézése kerüljön vád alá. Sokkal jobban rászolgált erre a fentieknél fogva a róm. katholicismus, mely szülő anyja, dajkája volt a búcsúztatásoknak s fentartója annak hivatalos tekintélyével ma is. Most már ismételve a „közéletünk“ által feltett kérdést: „Okos dolog-e halotti beszédet tartani a koporsó felett?“ feleletem: igen és nem. Igen, ha azt nem csak a gyászoló felek kívánják, hanem a haláleset körülményei megengedik az ezekben rejlő s igehirdetés utján szem elé állítandó tanulságos példa megérdemli, illetőleg az ezen példa által szolgálható valláserkölcsi érdek, az életben levő hívek lelki java is szükségeik Nem akkor, ha a halotti beszéd gyermekek s általában olyanok koporsójánál kívántatik, a kiknek élete semmi különösebb, semmi tanulságosabb mozzanattal nem dicsekedhetik, minek következtében az a halotti beszéd vagy csak hatástalan általánosságban mozoghat vagy a mi még rosszabb : bosszantó és mosoly tgerjesztő hizelgésnek szótára közönségesen tudott, tehát érdektelen élettörténeti adatoknak sorozata lehet. Az imádsággal, énekléssel való temetkezés kétségkívül a legegyszerűbb, a legszebb s legrneghatóbb ugyan, mindazonáltal az evangélium szellemében történik, ha az igehirdetést temetéseknél nem tiltjuk el egészen, vannak halálesetek, melyeknek alkalmán kapva-kapni kell, jól tudván, hogy ilyenkor a szivek lágyabbak s fogékonyabbak az isteni örök törvények és igazságok iránt, mint — teszem azt — közönséges istentiszteletek alkalmával s a hallott igék a kedély termékenyebb talajára esvén, könnyebben hoznak most százannyit is mint máskor harmincannyit. És épen a Tomka Samu esete volt ilyen. Megfelelő kimélettel és emberszeretettel igen épületes prédikációt lehetett volna mondani pl. a következő textusok nyomán : „A pénznek szerelme, a lélek gyötrelme;“ vagy; „Mit használ, ha az egész világot megnyered is, ha lelkedben kárt vallasz ? !“ Úgy tartom, hogy az egyház csak hivatást teljesít, midőn a kínált alkalmat használva komoly atyailag oktató, intő, feddő szavát hallatja. Ez a felfogásom hozza magával, hogy a Tomka S. felett gyászbeszédet tartani vonakadó rabbik elzárkózását kötelességmulasztásnak minősítsem. De ezenfelül szeretetlenségnek is. Hasonló esetekben különben hasonló magatartást tanúsítanak a pápista papok is, a kik tudvalevőleg öngyilkosoktól megvonják az egyházi temetést. Elfoglalt álláspontjuk azonban élénken emlékeztet a zsidók amaz ős törvényére, mely az apák bűnéért a fiakat, a rokonokat is lakoltatta. Mert semmi kétség benne, hogy az öngyilkos már úgy se szenvedi azt a szégyent, mely a temetési szertartás megtagadásának szüleménye. Annál jobban érzik azonban a szégyent az özvegyek, az árvák, az atyafiak, a kik legtöbb esetben ártatlanok. — Mintha nem elég volna a nélkül is a bánat, a veszteség és a szégyen érzete a gyászba öltözöttek szivében ! Mintha az egyháznak nem épen az volna egyik legmagasztosabb feladata, hogy mint édes anya ölébe veszi, csititgatja siró gyermekét, keresse fel a keseredett szivüeket s Isten irgalmának, jóságának, gondviselői hűségének emlegetése által a könnyeket gyengéden törölni igyekezzék ! . . . Krisztust követi hát a prot. egyház, midőn az öngyilkosokat is tisztességgel eltemeti ; Krisztust, a kinek szerelnie végheletleniil nagy és irgalmas volt, a ki egy bűnös Magdolnának is megbocsátott s megmentette azt az agyonköveztetéstől; Krisztust, a ki arra intett, hogy hagyjuk Istennek az Ítéletet. Mindez azonban nem azt teszi, hogy az öngyilkosságot hallgatásunkkal mintegy szentesítsük. Oh nem ! Inkább a hallotti ima s kivált egyházi beszéd keretében kell is, hogy módot találjunk annak kárhoztatására. Csak aztán a fungáló egyházi hivatalnok túl ne lőjjön a célon, mindenek felett pedig szem elől ne tévessze az egyházi beszéd tartásának voltaképeni célját. Legyen tisztában feladatával, gondolja meg, hogy ha beszél, ő Istennek orgánuma, „verbi divini minister,“ ki minden körülmények között Istent és az ő dicsőségét tartozik szolgálni, nem pedig az emberi hiúságot, önzést és kevélységet. Valóban ideje volna már, hogy egyházi hatóságaink szigorú parancscsal visszavezetnék az emberdicsőités vétkes utaira tévelyedett prédikátor és kántor urakat evangéliumi rendtartásunk eredeti tisztaságához. Mert mégis csak botrányos hűtelenség és pirító ellenmondás, hogy épen az az egyház engedje a maga kebelében agyba-főbe dicsérgetni a meghaltakat, a mely épen a leghangosabban hirdette mindig azt az örök igazságot: haszontalan szolgák vagyunk, nincs semmi igaz érdemünk, mert Isten az, a ki akarja és cselekszi bennünk a jót; a mely a temetést pusztán alkalomnak tekinti elvileg arra nézve, hogy az élő Isten hatalma, jósága, bölcsesége dicsértessék s az Urnák beszédét a gyarló ember hallgathassa. Eleget rontotta ez a félszeg szokás már* eddig is
