Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-16 / 7. szám
113 DUNÁNTÚL PROTESTÁNS LAP, 114 felette, sőt óhajtaná, hogy a lelkészi körök értekezletein is megbeszéltessék az.u Valóban csodálom, hogy épen Császár István lelké«ztársam ir igy, a ki az egyházmegye ügyei intézésének nemcsak egyik figyelmes szemlélője, hanem közéletének egyik ismert munkása is, a ki minden, tehát & szóban levő ügynél sokkal csekélyebb fontosságú kérdésnek is bírálója szokott lenni, a ki meri is, tudja is felemelni szavát, kifejezni véleményét ott, a hol kell, csodálkozom rajta, hogy ehez a fontos és közérdekű tárgyhoz nem is a 12-ik órában, hanem mondhatni „post Testam“ szól hozzá. Hiszen kérem, ma már az a kérdés, hogy egye:sitsük-e a gymn. és egyházmegyei pénztárt, annyira meghaladott álláspont, hogy róla beszélni alig lehet. Illetőleg beszélni mindenről lehet, de nem időszerű és helyén való, miután a pénztárak egyesítését már több ízben kimondotta, jegyzőkönyvekbe vétette maga az -egyházmegye, most csak annak miként megvalósításáról lehet szó, elbírálásáról azon szabályrendeletszervezetnek, melyről lelkésztársam nem mondja azt sem, hogy jó, azt sem, hogy nem jó, annyit azonban elismer, hogy „szükség van annak a költsön ad ásókra vonatkozó fejezetére.“ De hát hadd beszéljenek a tények, maguk az •egyházmegyei jegyzőkönyvi pontok. Az 1895. évi egyhm. küzgy. jk. 30-ik 2. p. alatt az egyházmegye egyhangúlag azon határozatot hozta, hogy küldessék ki a f'gymn. igazgatótanács elnökének elnöklete alatt egy bizottság, a mely bizottságnak „feladata megvitatni és tárgyalásra előkészíteni azon kérdés megoldását, hogy miként lehetne az egyházmegye felügyelete alatt levő különböző pénztárak kezelését egyesíteni, a pénztáros és számvevő díjazását megállapítani. Jelentése a jövő közgyűlésre elváratik.“ Ezzel az egyházmegye elvileg kimondotta és elfogadta a pénztárak egyesítését. A kiküldött bizottság az 1896. évi egyházmegye közgyűlésre az 53. jkönyvi pont szerint beterjesztette munkálatát, melyben beható megvitatás után abban állapodott meg, hogy „az egyházmegyei közpánztár és fogyom pénztár együttes kezelésének semmi akadálya nem lévén, miután az együttes kezelés a történt lemondások — ti. az egyházmegyei és gymn. pénztárosok lemondása — folytán, ez idő szerint legkönnyebben keresztül vihető, ez okból javasolja a bizottság, hogy egy személyben válassza meg mindkét pénztár pénztárosát.“ Ezen javaslatra az egyházmegye azt határozta, hogy „a bizottság javaslata tudomásul vétetik, a jelen bizottsági tagok felkéretnek az általuk e tárgyban kidolgozandó szabályzat beterjesztésére, mely fölötti elbírálásig, a pénztári állás betöltése elhalasztatik.“ Ezen határozattal az egyházmegye nemcsak elfogadta a pénztárak egyesítését, hanem megállapította annak keresztülvitelének módját is, azzal, hogy kimondta, hogy a kezelési szabályrendelet elbírálásakor fogja megválasztani a pénztárnokot. Mivel a kiküldött bizottság még az 1898-ik évi nyári közgyűlésre se terjesztette be munkálatát, a közgyűlés azt 2. p. 12. sz. jkönyvi pont szerint megsürgette. Ezenkívül ugyanazon közgyűlés jegyzőkönyvének 8-ik p. alatt két indítvány adatott be a pénztárak egyesítésére vonatkozólag, az egyik éppen nt. lelkésztársamé volt, a ki akkor az egyesités feltételéül csak azt kívánta, hogy a pénztárnok lelkész legyen. E kettős indítvány azon utasítással lett kiadva egy bizottságnak, hogy a munkálatot még ugyanazon gyűlésre beterjessze. Ezen bizottság javaslatát, mely a pénztárnok javadalmát a lakáson kívül 2000, az ellenőrét 300 koronába állapította meg, kimutatván azt is, hogy ezen összegek az egyházmegye újabb megterlieltetése nélkül, miből és miként fognak fedeztetni, ugyanazon egyházmegye közgyűlési jegyzőkönyv 97-ik pontja alatt tárgyalván, azt elfogadta, a pénztárkezelési szabályrende let elkészítésével megbízott bizottsághoz utasította. Mivel a gyámpénztáros állásáról azon kijelentéssel mondott le, „hogy ha a közgyűlés nem gondoskodik az állás betöltéséről, működését beszünteti,“ a közgyűlés ezen állás betöltését a legközelebbi közgyűlés tárgyai közé sorozza. Az annyiszor megsürgölt pénztárkezelési szabályzat végre elkészült, az 1900-ik egyházmegyei közgyűlésre be is lett terjesztve, azonban nem tárgyaltatott, hanem az lett rá a határozat, „hogy a közgyűlés azt egész terjedelmében kinyomatja, erre a közönség figyelmét felhívja, hogy komoly bírálat alapján a legközelebbi közgyűlésig annak el vagy nem fogadására nézve, mindenki állást foglalhasson.“ Ezen határozat értelmében a javaslat az 1900 évi egyházmegye közgyűlési jegyzőkönyv 80-ik pontjába foglalva az egyházmegye minden lelkészének ezelőtt másfél évvel megküldetett. Mivel a múlt évi közgyűlés tárgyalásából kimaradt, az egyházmegye elnöksége folyó hó 25 re hivott össze, főként ennek tárgyalása céljából, egyházmegyei rendkívüli közgyűlést. Hetedik éve tehát, hogy az egyházmegye a pénztárak egyesítése érdekében állást foglalt, annak megvalósítását akarja. Mennyi idő a komoly gondolkozásra, a tárgyilagos bírálatra a társadalmi érintkezés alkalmával, a közgyűlésen és sajtóban. Hány lelkészköri értekezlet volt azóta tartva. Miért nem emelte fel szavát cikkíró lelkésztársam e tárgyban? Miért nem fejezte ki indokait, aggályait, miért most a megvalósítás stádiumában hirdeti, hogy a pénztárak egyesítésére nincs szükség ? De hát miért nincs ? Nézzük meg az ellene felhozott indokokat. Ha azok helyüket megállják, ám álljon meg az egyházmegye a megvalósítással és mondja azt, hat éven át tévedtem, csalódtam, most látom be csak, milyen pénzügyi romlást idézne elő a pénztárak egyesítése, még nem késő, még nem történt meg, tehát legyen úgy minden, mint régen volt ! (Folyt köv.) Mozsony Sándor.
