Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-09 / 6. szám

91 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 92 le 2000 korona ovadékot, az felel meg az 1000 korona tiszt, díjnak, kezelheti a köztartási pénzeket is, a miért külön dijazást kap, s állítsunk mellé egy ellenőrt 100 korona tiszt, díjjal, a ki minden két hétben vizsgálja meg a pénztárt, azonkívül az cm. számvevő minden negyedévben vizsgálja felül azt. A pénztárkezelési szabályokból pedig tartsuk meg azokat, a melyek ilyen kezelés mellett szükségesek. Az egyhmegyei pénztárt meg kezelje az em. lel­­készi kara, mert én azt a szegénységi bizonyityányt nem Írom alá, hogy mi kezelni nem tudnánk azt, hi­szen ma-holnap minden községben lesz hitelszövetkezet, a minek a vezetői nolle-velle a lelkészek és tanítók, már pedig, a ki egy hitelszövetkezet vezetője tud lenni, annak az em. pénztárt is keli tudni kezelni, s adjunk az em. pénztárnoknak az országos gyámintézeti pénztár kezelésével együtt 400 korona tiszt, dijat, annyit meg bir em. pénztárunk, s itt nem kell semmi óvadék, mert az em. pénztárnál nincs akkora tőke, hogy félteni kellene azt, hanem munka ma már van annyi, hogy tulajdonképpen az egyházmegyének kellene ovadékot letenni azért, hogy a lelkészi teendők mellett megbirja-e azt az ember? S hogy az ilyen kezelés biztos-e, arra csak annyit mondok, hogy a pénztárkezelésnél, hiába a zár, ellenőr­zés s óvadék, bizonyítják azt számtalan esetek. Oda lelkiismeret kell! Azt pediglen a papoknál keresem leg­először, mert sikkasztó papot vajmi keveset lehet fel­mutatni. Igaz, hogy a 400 korona az em. pénztár kezelésé­ért csak tiszteletdij, de hát ha én tudtam s tudom ke­zelni annyiért, kezelje más is, szolgáljunk az egyház­­megyének is. No meg az egyházmegyének az a kis tőkéje is jobban kiadható, gyümölcsöztethető falun mint városon, teszem azt Csurgón, a hol takarékpénztárak vannak. Hagyjuk hát a pénztárak egyesítését arra a jobb időre, a mikor az, a hivatkoztam módon, létesíthető lesz. En a 12-ik órában elmondtam nézeteimet, egy­házmegyénk lelkészi kara szívleljék meg azt, én pedig: Salvavi animam meam ! Kelt Gigén. Császár István. egyhm. pénzt. Azoknak, a kiket illet! A katholikus autonómia híveivel mindenáron el­akarják hitetni, hogy közeleg a magyar nemzet rom­lása, melynek okozói főként a német protestánsok lesznek. Ok tudják, miért kapaszkodnak ez utói só szalma­szálba, mi is sejtjük azonban, — hiszen mindennapi dolog, hogy a tönk szélén állók a végveszedelmet meg­előzőleg pazar kiállítású reklámokkal igyekszenek a köz­figyelmet felkölteni maguk iránt. És igazuk van 1 Emberi gyarlóság, hogy a nagyhangú szavakat mohó kiváncsisággal hallgatjuk. Hogy mennyire nincs igazságuk, hogy mennyire nem méltányos annak fájlalása, miszerint a katholikus hitélet gyengülésével vele járna a magyarság és a ma­gyar nyelv romlása, ennek megcáfolásával fölöslegesnek tartom azokat a nagy nemzeti sebeket felszakgatni, melyeket a katholikus papság ütött a magyar nemzet testén, vagy melyeknek okozója volt; valamint nem célom hosszasabban fejtegetni azt sem, hogy a magyar nyelvet talán inkább azok a szerény protestáns papok mentették meg a végromlástól és juttatták virágzásra^ kik az igét minden időben zengzetes nyelvünkön hir­dették, mint a világi javakban bővelkedő katholikus papság, kik a misén latinul beszélnek. És mégis sok tanúság van az ő beszédükben! Is­mételten megjegyzem, célom nem az, hogy e lap ha­sábjain, — mivel ennek egészen más hivatása van, — fejtegessem nézetemet a katholikus autonómiára, annak mozgató elemeire nézve, csak röviden akarok reámu­tatni egy pár megszívlelendő dologra Hatodik — január 15-ki — tanácskozásuk alatt Dgron G. felemlítette, hogy okuljon a kath. világ a protestáns Melanckton példáján, ki elsőbben is iskolá­kat állított fel s igy vetette meg tanainak szilárd alap­ját. Tehát már ők is kezdik belátni, hogy az iskola a vallás-erkölcsös élet alapvetője s az iskolának hatása meglátszik az életen. Ok pedig nincsenek megelégedve a kath. hívek vallásos életével. Fájó szivvel emlegetik, hogy a népiskolai tankönyvek nincsenek áthatva a kath. szellemtől . . . „mig azokat a könyveket, a melyeket a protestáns iskolák számára írnak, azokat áthatja a pro­testáns szellem !“ És ennek aztán tapsolt a gyűlés. Bár csak én is tapsolhatnék veletek, jó urak, — de mint semmiben, úgy itt sincs igazatok ! És ez fájdalommal tölt el engem, mint a dunán­túli egyházkerület szerény tanítóját. Fájdalommal, mert egyáltalán nem hatja át, mint már egyszer e lapokban jeleztem, protestáns szellem tankönyveinket (a vallás­­taniakat természetesen kivéve). Vagy protestáns szel­lem hatja át pl. azt a földrajzot, melynek minden ol­dalán ott díszeleg a városok neve után, hogy „róm. kath. és görög kath. püspöki székhely“ — „érseki szék­hely jezsuiták gymnasiumával, — „bencés apátság­gal,“ — apáca-zárdával;“ de keresve kereshetjük a reform, iskolákat s reform, püspökeink mintha nem is laknának sehol; talán tudnánk Esztergomról hoz­zánk méltóbbat mondani, mini hogy „itt székel Ma­gyarország hercegprímása; itt van a várhegy tetején épült gyönyörű székesegyház, a világhírű bazilika, hazánk ezen legnagyszerűbb temploma, gazdag egy­­házij kincstárral,“ — s ezenkívül erről a városról sem­mit. Vagy fontosabb Debrecen „szalonnája, lisztje, ci­pója, dinnyéje, gubája, cseréppipája és kolbásza“ — mint annak megemlítése, hogy itt lakik a reformátusság zöme, itt lakik az egyik református püspök ? Nem jó volna-e, ha a dunántúli egyházkerület iskoláiba járó gyerekek Komáromról többet is találnának földrajzukban mint : „nevezetes hires váráról.“ Ezeket vélem én megszívlelendőknek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom