Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-30 / 48. szám
837 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 838 4. Október 31. Miklós Elemértől, szavalja: Király Jolán I-ső éves tan. kép. 5. „Erős várunk nekünk az hten éneklik az önképzőkör tagjai. A programm-pontok igen szépen sikerültek. ANTAL MARGIT székfoglaló beszéde. Szeretve Tisztelt Tanári Kar! Kedves Önképzőkör! Szeretett Társnőim! Elfogult szívvel, szorongó lélekkel nyitom meg aiakam most, midőn önképzőköri elnökké történt megválasztásom alkalmával elnöki megnyitómat kellene tartanom, mert az igazat megvallva, nem tudom, hogy mit mondjak ?! Elfogódik szivem annnál is inkább, mert érzem, hogy erre a megtisztelő hivatalra nem annyira gyarló tehetségemet tekintve, hanem inkább kedves társnőim irántam való szeretetük és bizalmukból választattam meg. Igen boldognak érzem magamat, hogy bizalmatok és szeretetek felém irányult, kedves társnőim, holott sokan vagytok, kik még jól nem is ismertek s máris annyira megbíztok bennem, hogy ily kitüntetésben részesítettek. De ti is örülhettek, ha elgondoljátok, hogy a dunántúli egyházkerület pápai nőnevelő intézetében ti alapítottátok meg az első önképzőkört; én pedig, — mint az előbb is emlitém — boldogan és hogy őszintén szóljak, kissé büszkén gondolok arra, hogy én vagyok az, ki ezen önképzőkörnek elnöke lettem. Igen, ezen önképzőkörnek, mely Lorántffy Zsuzsánna nevét viseli. Talán vannak, kik felteszik e kéidést, miért épen Lorántffy Zsuzsánna nevét, miért nem másét ? Hát megmondom. Lorántffy Zsuzsánna egyike volt a magyar nemzet legkiválább, legkimagaslóbb nőalakjainak, ki — mint tudjuk — Sárospatak úrnőjéből lett I. Rákóczy György oldalán Erdély fejedelemasszonya. De a magas rang és hatalom nem tette őt büszkévé, megmaradt egyszerű mivoltában; legnagyobb örömét abban lelte, ha máson segíthetett. A vallásosság, nőiesség, gyöngédség, szerénység, egyszerűség, szóval mindazon erények, melyek egy nőt jóvá, széppé tesznek, mind megvoltak ő benne. Hu feleség, gyermekeit szívből szerető anya volt és mikor férje kibontotta a szabadság zászlóját, ő lett az ország jólétének, családja érdekeinek őre ; de a harc lezajlása után ismét elvonult a politikai térről és családjának élt, segítve a szegényeket, árvákat és özvegyeket. Sokat, nagyon sokat beszélhetnék még róla, de mivel úgy hiszem, mindenki tudja, ki és mi volt Lorántffy Zsuzsánna, azért nem folytatom tovább lelki szépségeinek elmondását. De hát mi nem lehetünk olyanok, mint Lorántffy Zsuzsánna volt, ránk nem várnak oly nagy kötelességek ! Tudom, sokan ezt gondolják ; talán igazuk van azoknak, talán nem, attól függ, milyen szempontból vizsgáljuk ? Az természetes, hogy ránk nem várnak az életben azok a nagy kötelességek, melyek Lorántffy Zsuzsánnára ; de én azt hiszem, hogy egy nő nemcsak akkor lehet kiváló, ha ilyen nagy kötelességeket teljesít, hanem akkor is, ha abban a meg nem világított szerény körben, hova sorsa helyezte, megfelel hivatásának. Igen, itt már példányképül vehetjük Lorántffy Zsuzsánnát, ki maga volt a megtestesült jóság. Nagyon szerettem volna ez ünnepélyt 31-én, a protestáns világ e uagyfontosságu emléknapján megtartani, azonban elmaradt. De azért érzem, hogy most sincs későn, sőt szent kötelességemnek tartom, hogy megemlékezzem e felejthetetlen emlékű napról, a protestántizmus születése napjáról, 1517 október ol-ről. Mert hisz most 385 éve tűzte ki Luther Márton a wittenbergi templom ajtajára a 95 tantételt, melyben többek között megmondta, hogy bűnt egyedül Isten bocsáthat meg, a pápának arra hatalma nincs ; továbbá, hogy a mi hitünk és vallásos életünk szabályozója a biblia, tehát a pápák végzései, zsinatok határozatai mind elvetendők. A pápa először szépen kérte, majd fenyegette, végül kiátkozta, de Luther erre mit sem adott, a pápa hulláját elégette, ezzel mintegy kijelentve, hogy elszakad a róm. kath. egyháztól. Ekkor megidézték a wormsi birodalmi gyűlésre ; barátai kérték, hogy ne menjen el, de ő azt felelte : „Ha annyi ördög volna is ott, a hány cserép a háznak tetején: mégis elmennék.“ És elment; s midőn a gyűlésen arra akarták rábírni, hogy meggyőződését tagadja meg és szavát vonja vissza : rendíthetetlen maradt, szép, lelkes beszédét e szavakkal fejezte be: „Itt állok, mást nem tehetek. Isten engem úgy segéljen !“ Ez e lelkesült meggyőződés nagyon sokakat mégha tott és hangzott az ige: „Vissza a bibliához !“ Egymásután léptek fel a nagy reformátorok Zvingli, Kálvin és azután sokan, úgy, hogy rövid idő alatt megalakult a protestáns egyház, melynek — fájdalom — sokat, nagyon sokat kellett szenvednie, de azért a sok szenvedés, kin nem törte meg, hitt, remélt, mert: „Te benned bíztunk eleitől fogva\u És bizodalmunk nem volt hiába való, mert Isten megsegített bennünket, elhozta a szabadulás óráját. Igaz ugyan, hogy még most is fenyegetik szegény egyházunkat különböző veszélyek. És itt, ha egyházunkról van szó, jusson eszünkbe Lorántffy Zsuzsánna és legyünk olyan vallásos, egyházunkat forrón szerető nők, mint ő volt. Ezen a téren ránk nagy feladatok várnak, kik a tanítónői pálya szép, nemes, de göröngyös útjára lépünk, mert a szülők legféltettebb kincseiket, gyermekeiket adják majd kezünkbe s mi ezekbe a minden szépre és jóra fogékony gyermekszívekbe szinte észrevétlenül belecsepegtetjük a hit magasztos érzelmeit, de nem csak a vallásosságot, hanem még sok fenkölt érzelmet. De hogy mindezt elérhessük, lebegjen előttünk Lorántffy Zsuzsánna és kövessük őt, hogy körünk méltán viselje nevét! Azonban érzem, hogy a magunk erejéből erre igen gyengék vagyunk, azért kérjük a jó Istennek áldását törekvésünkre, munkánkra s kedves igazgató urnák és a szeretve tisztelt tanári karnak szives jóindulatát, érdeklődését és támogatását. 48*