Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-23 / 47. szám
823 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 821 másik tudomány szemüvegén, vagy akár górcsövén vizsgáljuk, különösen ha meggondoljuk, hogy az ismeretterületek tagoltságát nem annyira az ismerettárgyak, mint a mi megismerő apparátusunk, első sorban az érzékszervek határozzák meg. És amint a vakot nem tekintjük az épérzékünél sem szerencsésebbnek sem tökéletesebbnek csak azért, mert épen látószervének hiánya miatt tapintási, hallási érzéke finomabbá lett: ép oly kevéssé lehet a tökély mintaképe a jelenségeknek csupán egyetlen, szűk körére szorítkozó szaktudós, akinek a legaprólékosabbakra kiterjeszkedő szakismerete korántsem pótolhatja az összes területeket bevilágító vezérelveknek és eszméknek hiányát vagy háttérbe szorítását. S hogy a szaktudományoknak a filozófiára tényleg ép annyira szükségük van, mint a filozófiának amaazokra, ezt legmeggyőzőbben az mutatja, hogy épen a szaktudósok legkiválóbbjai: egy Hertz, Helmholtz, Maxwell, Lord Kelvin, Poincaré, Boltzmann stb. azok, akik a magok szaktudományának szűk körén túllépve, a filozófiai világnézet kiképzése körül kiváló érdemeket szereztek, amelyeknek legtöbbje a helyesen alkalmazott, különösen a deductiv-mathematikai módszernek köszönhető. Az a felfogás, amelynek hódolva az angolok Newton óta sokszor a legszakszerübb tudományos vizsgálatokat is a „Natural Philosophie“ névvel jelölik s amely Hegelnek gúnyos hangú megjegyzésekre ad okot és alkalmat: kezd mind általánosabbá válni s a tudományos filozófia fellendülése és egészséges irányú fejlődése csakis e felfogás érvényesülésétől várható. E részben azonban számot keli vetnünk egy sajátos nehézséggel, amely a szakismereteknek a filozófia czéljaira való felhasználását nagymértékben megnehezíti. A szaktudományok legtöbbje ugyanis nem kizárólag elméleti, tisztán tudományos, hanem praktikus czélokra is szolgál, sőt előállását és fejlődését is jórészben a gyakorlati alkalmazhatóságnak köszöni. Vannak azonkívül szaktudományok, amelyek elméleti ugyan, de a filozófiáétól idegen, avagy azzal nagyon távoli vonatkozásban álló feladatokat tűznek ki önálló czél gyanánt. Ez amig egyfelől megnehezíti az illető tudomány által nyújtott és feldolgozott ismeret-anyagnak az elsajátítását, másfelől szinte lehetetlenné teszi a használható, értékes tartalomnak kihüvelyezését. Ez a csaknem minden tudományágnál tapasztalható nehézség a filozófia sikeres művelése érdekében uj feladatot ró az arra hivatottakra: az egyes tudományoknak a filozófia czéljai szerint való kidolgozását, a nem lényeges vagy oda nem tartozó ismeretek nagy halmazából az értékeseknek, lényegeseknek kiválasztását és a megoldandó feladat természetének legmegfelelőbb módon való rendszerezését. Ezek az igy feldolgozott s a lényegesekre szorítkozó tudományok mindenestől a filozófia testéhez fognak tartozni s annak maradandó alkatelemeit képezik. Amilyen mértékben haladnak az igy alapul vett tudományok az igazán értékes anyagnak gyűjtésében és módszeres feldolgozásában, oly mérvben öregbedik a bölcsészet is belátásban, a jelenségeket uraló törvényeknek a tudományos tapasztalatra támaszkodó megismerésében s az erkölcsi és társadalmi téren való alkalmazásában, amely egyetemes érvényű törvények s az azok szerint megalkotott élet- és világnézet viszont a szakvizsgálatoknak lesznek teljesen megbízható iránytűi. A filozófia czéljának és a tudományokhoz való viszonyának ilyetén felfogása közvetlenül rávezet bennünket a megoldandó feladat részletezésére: a bölcsészeihez tartozó ismeretek rendszerének általános vonásokban való megállapítására. Hogy a jelenségeket sikerrel tanulmányozhassuk s a szaktudományok által megállapított eredményeket szabatosan formulázhassuk és egymással kapcsolatba hozhassuk, ahhoz első sorban a tudományos módszerek ismeretére, s azok alkalmazásában teljes jártasságra van szükségünk. Ennélfogva a filozófia alapvető, vagy ha úgy tetszik, bevezető tudományát a methodologia fogja képezni, amelyet az előzők szerint nem a közönségesen használt értelemben veszünk, hanem az alatt az ismeret szerzésére és rendszerezésére tényleg használatban levő, alkalmas vizsgálati eljárások rendszeres kifejtését értjük. Ezeknek legértékesebbjei: a megfigyelés, a kísérlet, az inductio s a mathematikai deductio, amely utóbbit egyébként, t. i. a mathematikát, a megfigyelésnél és a kísérletnél sem nélkülözhetjük. A filozófia második főrészét a jelenségek tudománya: a phaenornenologia képezi. Ez az összes jelenségekkel és azok törvényeivel foglalkozik és pedig minden melléktekintet nélkül, tisztán tudományos módszerekkel. Mivel azonban ismeretünk jelen állapotában a jelenségeknek csak egyes korlátolt területei foglalhatók közös törvények alá: a phaenomenologiának vagy jelenségtaanak három fő ágát külömböztetjük meg, amelyek közül az első a szervetlen természet jelenségeivel és törvényeivel; a második a szerves természet jelenségeivel és törvényeivel, végül a harmadik a szellemi jelenségekkel és azok törvényeivel foglalkozik. Mindegyik rész a külön vizsgált jelenségkörök szerint több szaktudományt foglal magában, de viszont vannak tudományok, amelyek az összes jelenségekre vonatkozó ismereteket tartalmaznak s olyanok is, amelyek két-két terület kapcsolatos jelenségeit és ezek közös törvényeit veszik vizsgálat alá. Mindezek beosztásával s általában a filozófiai tudományok részletes rendszerével a mü végén, a bölcsészeti elméletek megismerése után fogunk foglalkozni. Az elméleti filozófia harmadik főrészét a phaenomenologia alapján megalkotott világnézet képezi, amely annál tökéletesebb, a tudásvágyat annál inkább kielégítő, minél fejlettebb, teljesebb és rendszeresebb a jelenségek ismerete. A filozófia e legmagasabb részét, amely a dolgok lényegét, végső elveit kutatja s a legfőbb általánosításokat és az ezekből levonható, vagy az ezekre támaszkodó végkövetkeztetéseket tartalmazza és amely ekként összes tudásunknak a koronája, betetőzése : Aristoteles iratainak a rendezőivel metaphysikának nevezhetjük, bár e név az utolsó század tudománytalan filozofálása miatt meglehetős rossz hangzásúvá lett. Mivel a metaphysika csak részben is kielégítőt teljesen kiképzett módszertan és jelenségtan mellett produkálhat, a filozófiának ez a legkevésbbé consolidált része, amelyben az egyéni felfogásmódnak még mindig igen tág tere van. Éz magyarázza meg azt a sajátos jelenséget, hogy mig némelyek csak a metaphysikát ismerték és ismerik el igazi filozófiának, addig számosán a tudomány névre sem tartják azt érdemesnek. Végül a gyakorlati filozófia azokat a törvényeket, eljárásmódokat és kötelességeket foglalja rendszerbe, amelyek az ember cselekvését az egyéni, a családi, a társadalmi és állami életben szabályozzák. E tudomány az elméleti filozófiának, amely az összes jelenségekkel s azok törvényeivel foglalkozik, részint kiegészítője, részint pedig alkalmazott tudománya s mindkét tekintetben nagy jelentőséggel bir.
