Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-19 / 3. szám

35 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 36 a gyülekezeti tagokat illetőleg nem ügyelnek fel arra, «hogy a vaftárnapot és saját ünnepeinket az egyházközségi tagok híven és illendően meg­tartsák» —- a mire pedig, mint törvényszabta kö­telességre esküt is tettek — hanem maguk se tartják meg. Ez a rossz példa aztán ragad elő­ször az urakra általában, aztán a kereskedőkre és iparosokra. Egyik ismertető jelévé lett ma már a műveltségnek. A müveit ember nem jár templomba. Ezért aztán üres a helye rendsze­rint mindenkinek, a kinek bármiféle oklevele van, az ügyvédtől le a kovács- és kőmivesig. A kijelölt néma. padok hangosan kiáltanak utánuk. A múlt évben elkeseredetten panaszolta nekem egy fiatal, igen buzgó pap, a kiről tudom, hogy kellemes, szép, lelkes előadása van, hogy az ő gyülekezetében van olyan presbyter, a ki az is­tenitiszteleteken soha se látható, ha csak ki­­rukkolás nincs; az egyházmegyén és egyházke­rületeken pedig igyekszik az illető minél nagyobb szerepet vinni. Ugyan e lelkésztől hallottam azt is, hogy az egyházmegyei gondnok se néz feléje soha a templomnak, se télen, se nyáron, se me­legben, se hidegben. A presbyteriumról pedig gúnyolódva szokott beszélni. Pedig az egyházme­gyei gondnoknak még az egyes gyülekezetek meglátogatásában is részt kellene venni az es­peressel. Minő hatással van az ilyen gondnok példája az egész egyházmegyében lakó intelli­gens presbyterekre és egyházmegyei s egyház­­házkerületi tisztviselőkre? Igen káros hatással; a helyett, hogy előbbre vinné a hitéletet, a mint az kötelessége lenne, — hátra viszi, vagy leg­alább is nagy akadályt gördít haladása elé. Annak pedig, hogy ez az állapot úgy szólva rendes állapottá lett, jól mondja Bernáth, az az oka, hogy «nálunk, főleg a reformátusok pap­jainál és vezetőinél a politikai ideálok háttérbe szorították az egyháziakat.» Van kis és nagy politika. Ma már vannak nekünk is állásaink, a mikkel direkt és indirekt tiszteletdij és befo­lyás jár. Kisért bériünkét erősen a rang fokozat és liizelgő szókat ád szánkba ott is, a hol az apos­tolokkal «bátran és nyilván» kellene szólnunk. Embereknek igyekezünk kedveskedni inkább, mint az Istennek. Jó lesz megjegyeznünk, Pál ap. e szavait: «Bizonyára, ha még embereknek ked­vekben volnék, a Krisztus szolgája nem volnék.» Őrködjenek püspökeink és főgondnokaink, espereseink és egyházmegyei gondnokaink, mint törvényes Őrállóink, hogy a gyülekezeti őrállók, a presbyterek is tartsák meg az egyes egyház­tagokat kötelező azon jó rendet, a melynek meg­tartására ők külön esküvel is kötelezték magukat. Ők már tekintélyek; szavuk úgy koruknál, mint hivatalos állásuknál fogva nagyobb sulylyal bir, mint az egyes, talán fiatal, talán valami gyen­geségben szenvedő lelkészé. A zsinat pedig vegye fel a canonica visi­­tatio pontjai közé, hogy «a presbyterek adnak-e jó példát a nyilvános istenitisztelet gyakorlá­sában ?» Templomszék az egyházi adózás körül. Néhai való jó Szabó János, a pápai ev. ref. egy­házmegye egykori esperese azt irta volt naplójának egyik lapjára: „Meg kell veszekednem a mikályházai székper miatt D A mi volt, az most is vagyon. Egyházmegyénk érdemes esperesének ép úgy, miként hajdan a megbol­dogult lelkek seregében élő elődjének nem kis fejtörést, nem kevés gondot okozhatnak manapság a templomi székperek bonyolódott ügyei, melyek miatt teljes lehe­tetlenség, hogy némely máskülönben szép reményekre jogosító ekklézsiánkban mindenek ékesen és szép rend­del folyjanak. Hogy elébb mint vala, új ember lévén ez egyházmegyében : nem tudhatom, de az utóbbi 3 — 4 év alatt nem tartottunk egyházmegyei gyűlést, melynek tárgysorozatában elő ne fordult volna a templomszé­keknek vitás kérdése. Most N.-Piriten különböztek össze az atyafiak, majd Acsádon okvetetlenkedtek. — Most Mihályházán bolygatták a templomszék szerint való adózási rendszer dolgát; majd K.-Piriién okozott méltó megbotránkozást és háborúságot a templomsze­­kekkel történő üzérkedés. Egyik helyen jobb ügyhöz méltó versengés fejlődik ki a felett, kik legyenek a templomi első pad büszke tulajdonosai; másik helyen olyan formán kívánnak cselekedni az emberek, mint a példabeszédbeli kereskedő, a ki egy rókáról két, sőt három bőrt is nyúzott. Itt az aranyborjú bálványát áhitozza az önző, hiú nép, s mi képen a nagypénteki „feszítsd meget,“ oly öblös torokkal kiáltja: inkább vesszen a pap, inkább pusztuljon az ekklezsia, semhogy a felebarát rovására előnyökhöz ne jusson az a kedves „En !“ Ott a megvett templomszéket korcsmái pohár­­csengés zenekiséretével üti dobra a szentségtörő kal­márkodás. Emitt a tisztes templomszék titkon forrongó elégiiletlenség kutforrása gyanánt szerepel; amott rö­vid fegyverszünet után újult elkeseredéssel ismétlődik az ádáz harc, hogy széttagolja az egyházat, a társadal­mat, feldúlja még a vérség szent törvénye által paran­csolt rokoni jó békességet és szeretetet is. Ha néhol csend és nyugalom észlelhető a jelen­ben, ott az a csend a tengeri vihar szokott megelőzője; ott az a nyugalom a tetszhalottnak, vagy ha úgy tét­

Next

/
Oldalképek
Tartalom