Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-19 / 3. szám

37

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

38

szik : a hamu alatt lappangó tűznek nyugalma, mely menten enyészik, mihelyt közhirré tétetik : a szent gyülekezetnek pénzre van szüksége, tehát a templomszékek eladatnak, ki ád többet értök ! Sőt vége a nyugalomnak nyomban, a mint halálozás, házasodás vagy egyesek vagyoni helyzetének gyakori változása áll elő.

Szóval: több gyülekezetünk a nála adózás alapjául szolgáló templomszékek miatt helyenkint többé-kevésbbé híjával van annak a jó békességnek, nyugalomnak, együttérzésnek, mely a lelki épülésnek egyik /ó'/ó' alapja és feltétele.

Hát nem jól van ez igy, nagy jó Uraim ! kik a templomszékek kulcsa szerint történő adózást, mint elgondolható leghelyesebb, legkönnyebb, a lelkészre nézve legkényelmesebb adózási módot szoktátok ajánlgatni olt, hol a nép józansága hiúság vásárpiacává nem alacsonyitá még le az Isten imádásának szent csarnokát. Hagyjatok fel minden további ajánlgatással, mert a mondottakból is kitetszik, hogy az a mód sem a leg helyesebb, sem nem a legkönnyebb, sem a papra nézve nem a legkényelmesebb. Hagyjatok fel annál is inkább, mivel evangeliumellenes dologra pazaroljátok szavatok tekintélyét. Igen ! evangeliumellenes dologra. Mennyiben ? erről szólok a következőkben.

Ez az adózási rendszer sérti azon egyik fontos keresztyén hitelvet, mely szerint Isten nem személyválogató. Az élet vásári zajában, a létért való kemény küzdelmek porondján, születés, rang, vagyon tekintetében oly óriási különbségek válaszfalai emelkednek ember és ember közé, hogy szinte megdöbbentő azokra a „kis emberekre“ nézve, kik — mig némelyek pazar fénynyel berendezett termekben dőzsölnek, nap-nap után a „lenni és nem lenni“ hamleti töprengésnek szánandó martalékai.

Az egyháznak, isteni alapítója parancsához képest, az volna hivatása, hogy a mindennapi életben tapasztalható bántó ellentétek, különbségek minél inkább elsimuljanak, kiegyenlittessenek s ekként minél tökéletesebb boldogság áradjon szét az embervilágra. Hirdeti is az egyáz, hogy Isten nem személyválogató, hogy a földi élet különbségei is ennélfogva csak látszólagosak, hogy szeretet, könyörület, jóakarat jött alá a magasból az emberekhez a Jézus Krisztusban, hogy az Ur evangéliumot hozott a szegényeknek, hogy Krisztus a közbevetett falnak válaszát elrontotta, stb. Az egyház hirdeti mindezeket. De mi haszna, ha cselekedete nem egyezik beszédével, s épen az ö aegise alatt esnek meg olyanok, a mik az emberi társadalomban észlelhető különbségeket, még élesebbekké, fájóbbakká teszik. Oh bizony az Isten országát puszta szóval, ékes beszéddel terjeszteni képtelenség. „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem a léleknek erejében. „A léleknek ereje pedig az élet; következéskép az „Uram ! Uram!“ felkiáltás csak semmi, ha nem cselekesszük a mennyei Atyának akaratát. Ügy, hogy mikor társadalmi, politikai téren is az emberek egyenjogusitása, a krisztusi meleg részvét és szeretet karjaira emelése képezi közéletünk minden számottevő egyéniségének szorgos gondját és eszményét, az egyház, melynek pedig az emberi jogok minél szélesebb rétegekre kiterjesztésének magasztos munkájában vezetnie kellene, valósággal vétkezik, ha rangsorozatot állit fel, tűr meg templomaiban, ha elől ülteti a sors kegyeltjeit, a gazdagokat s ez által a személyt nem válogató Isten házában kiáltóvá teszi a különbséget, melyet az üzleti szellem, a hiúság és önzés teremt mindenütt a föld kerekségén.

Mindezzel szemben szédelgés számba megy az az ellenvetés, hogy noha nem épen keresztyéni, de mégiselfogadható módja az adózásnak a templomszékek rendszere, miután az az egyház fentartásának, tehát szent célnak érdekéből történik. Van ennél a módnál jobb, van — emberileg szólván — egy teljesen jó mód, mely egyúttal a „keresztyéni“ diszjelzőre is egészen érdemes. E módozatról alább leszen röviden nehány szó, itt csak annyit jegyzek meg, hogy az egyház magában véve nem öncél, hanem csak eszköz egy dicső cél szempontjából. Tehát az egyházért nem engedhetünk meg magunknak olyan tettet, olyan eljárást, mely eredményeiben csak hátráltatja ama nagy cél valósulását, melynek az egyház is szolgája tartozik lenni. Különben is mi nem vagyunk jezsuiták, hanem keresztyének, kik nem osztjuk e moralelvet: „Finis media sanctificat.“ Távol legyan tőlünk ez antikrisztusi tantétel, mert Oeeolarnpadius mondásaként: „Si jesuitis, non Jésu itis.“ A reformatio által megalázott Vatikan falaira is e miatt irta a láthatatlan titkos isteni kéz e lesulytó ítéletet: „Mene, mene, tékel Ufarsim!“

De menjünk csak egy lépéssel tovább.

A nazarénusok kedvenc vesszőparipája e bibliai mondás: „Ingyen vettétek, ingyenadjátok. “ Ezt ők reánk lelkészekre, mint Isten titkainak az oltárról élő sáfáraira mennydörgik. Pedig e mondás sokkal inkább alkalmazható a most szóban levő kérdésnél. Ugyanis : valamint az idvesség ingyen kegyelmi ajándék, és valamint minden földi jó érdem nélkül adatik: legyen ingyen ajándék, legyen különleges viszonzást nem igénylő jókedvnek gyümölcse az az áldozat is, melyet kiki földi javaiból egyházi adó képében hoz a minden jók kútfejének.

Aztán a szelíd és alázatos szivü Megváltó apostola arra int bennünket, hogy szeressük, hogy értsük meg egymást és „semmit ne cselekedjünk versengés, vagy hiábavaló dicsőség, hanem az alázatosságáltal.“ (Fii. 2, 3.) Ez intelem hű viszhangjaként csendül fülünkbe a Helv. hitv. eme kijelentése : „Messze kell távoztatni a keresztyének templamaitól és imádkozó helyeitől . , . . minden kevélységet, minden aféléket, melyek a keresztyén alázatossághoz , fenyítékhez és tisztességhez nem illenek.“ Már pedig, hogy a templomi székek adásvétele ne a hiúság szülötte, ne a kevélység; szülőanyja és sok részben ne a tisztesség, a fenyíték lazitója lenne : ezt komoly, lélekismérő ember nem fogja állítani.

A hiúságot, a kevélységet, mint árnyék a testet, azon módon kiséri az irigység, s e nemtelen érzelmeknek küzdelme mi, hogyha nem versengés. És a versen-3*