Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-11 / 19. szám
333 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 334 vezményekben részesüljenek, nem szükséges a zsinatnak tenni lépéseket. Elég, ha ez irányban a convent figyelme felhivatván — ez, a hozzá bejelentett, feltárt és megindokolt ügyben, az államkormányhoz fordul s ugyanazonos szolgálatra való tekintetből, azokat a kedvezményeket kéri tanáraink s tanítóinkra is kiterjesztetni. 10. Nem tartjuk szükségesnek, hogy az egyházunkat és iskoláinkat érdeklő országos törvények hatályának a magyar korona összes országaiban levő ev. ref. egyházakra kiterjesztése tárgyában lépést tegyünk. 11. Nem javasolhatjuk azt, hogy az 1868. évi Lili. t.-c. 12. § ának visszaállítása iránt zsinatunk lépést tegyen. B. Az 1848. évi XX. törvénycikknek a bevett vallásfelekezetek összes egyházi és iskolai szükségletei fedezésére vonatkozó 3-ik pontjával foglalkozott és foglalkozni fog éppen a jelen conventi ülés is. Sem az 1898. évi XlV-ik, sem az 1893. évi XXVI, sem az 1883. évi XXX-ik, sem az 1894. évi, tehát a lelkészi, tanítói fizetések kiegészítésével, a gymnasiumok segélyezésével és a nem állami tanárok nyugdíjintézetével foglalkozó törvény által egyházunknak ezen igényét kielégítve nem találjuk. Határozott lépést kell tehát tennie zsinatunknak ez irányban. Nagyon fontosnak tartjuk azonban azt, hogy zsinatunk körültekintően járjon el. E tárgynál nemcsak az veendő figyelembe, hogy egyházunk tagjai, egyes vidékeken, csaknem elviselhetetlen terhet hordanak, tehát, hogy e terheken könnyitsünk, hanem figyelembe kell vennünk egyházunk fejlődését, jövőben felmerülő szükségletét. Nem tartjuk helyesnek, hogy e tételnél az állami dotátió megállapítása az egyházi adózás kérdésével hozassák kapcsolatba. E kérdés megoldása, eltekintve attól, hogy egy ily egyöntetű törvény nem is alkotható az egyes gyülekezetek legfőbb önkormányzati jogának : a költségvetéskészitési jognak érintése nélkül, oly nehézségekbe ütközik, a külömböző igényű, külömböző vagyoni viszonyok közt levő egyházakra és tagokra nézve, hogy zsinatunk, magának a dotátió kérdésének megoldását hátráltatná vele, ha a kettőt szoros kapcsolatba hozná. Elégnek tartjuk annak kimondását, hogy egyházunk nem követeli, nem kívánja ezen törvény 3-ik §-ának merev végrehajtását. Elégnek tartjuk, ha körültekintő, gondos intézkedést tesz egyházunk anyagi erejének számbavételére, igényének, szükségletének, úgy az egyházi, mint az iskolai közkormányzat érdekében felszámítására ; elégnek tartjuk, ha a meglevő vagyon s a gyülekezeti tagok teherviselési képességének számbavételével, a felmerülő szükséglet kimutattatik s úgy kéri egyházunk, az országos törvényhozás utján, a dotátió nak 10 évről 10 évre meg álla pitását. Ez utóbbit és igy azért, mert a kor és fejlődő igények évről-évre több követeléssel állnak elő s e fejlődő igényekkel szemben ma meg sem volna állapítható szükségletünk s nem lenne államháztartásunk keretében, az égető kérdésnek a mai viszonyokhoz arányított megoldása, keresztül vihető. A midőn tehát egyetértünk mindnyájan s egyakarattal valljuk, hogy az 1848. évi XX. t.-c. 3-ik paragrafusának betüszerint keresztülvitelét nem kívánjuk, ugyanakkor egyet kell értenünk abban is, hogy az állami dotátiót nem esetrol-esetre, az országos költségvetés keretében, hanem törvényhozás utján, 10 évről 10 évre megállapítandó oly összegben kérjük, mely mostani szükségleteinknek megfelel s hogy egyet kell értenünk abban, hogy ezen ügyet nem hozzuk kapcsolatba egyházi adózásunk, nagy körültekintést, gondosságot igénylő s nehezen megoldható kérdésével. Szemlélődés az 1848. évi XX. t.-c. képviselőházi tárgyalása körül. i. Hatalmas hullámokat vert föl a „Magyar Szó“ az 1848. évi XX. t.-c. megvalósitása ügyében, tettre híván fel a protestáns közönséget. „Segíts magadon, Isten is megsegít“ . . . hangzik feléuk a felhívó szózat; „néma gyermeknek anyja sem érti szavát" 1 Panaszkodni hiszen eddig is panaszkodtunk egyházi értekezleteken, gyűléseken ; de gyönge panaszunk elhangzott nyomtalanul, mert csak magunk között sóhajtoztunk, kis körökben panaszkodtunk ; aztán össze dugtuk kezeinket, vártuk a boldogabb jövendőt. Só't még arra is nagyou vigyáztunk, hogy panaszunkat valamiképp meg ne hallják, mintha csak szégyellettük volna szegénységünket. Szűr alatt való pauaszolkodásunk legfőbb oka az volt, hogy nem volt egyetlen politikai lap, mely legyőzve az előítéletek és alkalmazkodás démonát, bátran sikra szállt volna a prot. egyház s vele együtt a szinmagyarság megtagadhatatiau jogaiért. Ereztük, nagyon éreztük ennek hiányát; történtek is kísérletek egy ilyen lap alapítása érdekében ; bukkant is fel itt is, ott is egy, de csak azért, hogy rövid élet után megvívja a halál-tusát, s alámerüljön a feledés örvényébe. Pedig hogy mily hatalom ma a sajtó, azt bizonyítani felesleges; csak rá kell vetnünk tekintetünket a „Magyar Szó“ készséges ajánlkozására, hogy vezetője lesz jogos érdekeink kielégítéséért indított mozgalmunknak, láthatjuk, miut megbátorodik egyszerre és hogyan támad fel a prot. közvélemény, mint törekszik feltenni fejére a szentesített törvénybe vetett hitének sisakját és mint igyekszik körülvenni magát az adott szóhoz fűzött bizalmának páncéljával. Törvény és adott szó ! . . . ezek a megindult küzdelemben a fegyverek, a melyeknek erejével és aranytisztaságával reméljük a sikert. És ha mégis megtörténnék, hogy a „jog, törvény és igazság“ korszakában ezek a fegyverek elégtelenek lennének : ki vehetné rossz néven, ha megrendül az ezek szentségébe és sérthetleuségébe vetett hit és bizalom. De bár végződjék a mozgalom az ügy elodázásával: a fél győzelem akkor is, sőt már most is a mienk; azom-