Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-11 / 19. szám
335 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 336 ban fél győzelemmel beérnünk nem szabad, nem is lehet anélkül, hogy magunkról a szegénységi bizonyítványt ki ne állítanék. Mert a lemoudás, a csendes belenyugvás a váltpzhatatlannak látszó helyzetbe, csak arról tenne tanúságot, hogy a protestantismusuak nincs akarata, nincs ereje még annak kiküzdéséhez sem, a mihez joga van, a mit már rég megszolgált a haza függetlenségének, alkotmányának fentartása, a felvilágosodás és tudomány terjesztése és a nemzeti nyelv és szokások megó'rzése érdekében folytatott, innen-onnan uégyszázados kitartó munkásságával. Ha az egyes embernek joga vau bármiféle munkájának bérét követelni: kérdjük, nem lehet-e ugyanez joga a nemzet oly tekintélyes részét tevő protestáns egyháznak azon hasznos munkáért, melynek értékét, eredményét kétségbe vonni s annál kevésbbé tagadni senki sem képes józanon ; de munkájának ellenszolgáltatását : jutalmát, sajnos, nem láthatta ! Es vájjon miért? Mert mint a jó gyermekek, csak hallgattunk és nem követeltük. De nem is volt rá oly égető szükség, mint napjainkban. Most elkövetkeztek a „nem szeretem napok.“ Nem csak szeretnénk, de kénytelenek vagyunk az 1848-ban részünkre is kiállított adóslevél értékesítésére törekedni. Vau szószólónk is, a ki tiszta igazságérzetből, az -egyenlő közteherviselés magasztos eszméitől indíttatva, a magyar nemzeti érdekeket és a nép jólétét féltő szeretettel gondozó éberségtől sarkalva, az igazi hamisítatlan liberalismus ösvényét követve, a protestáns egyházak érdekében felemelte szavát és megindította a tevékenységet. Köszönet érte ! Ezek után nekünk, egyeseknek, mint testületeknek elengedhetetlen kötelességük, hogy védőnkkel kezet fogva működjünk, mert csak egyesült erővel lehet megküzdeni u sok ellenséggel, a melynek neve és száma : légió ! Berhida. (Folyt, köv.) Vargha Kálmán. A mi keresztyénségünk. Megegyezünk abban is, bogy a tartalom, a lényeg katholicitásának megfelelő legyen a forma katholicitása, de ugyan melyik egyház igényelhetné magának ezt a katholicitást ? Bizonyára nem más, mint a megigazitottaknak és megdicsőitetteknek gyülekezete (Rom. 8, 30), a Krisztusnak teste és teljessége annak, a ki mindeneket betölt mindenekkel, (Epk. 1, 23.) vagyis „az Isten fia által az egész emberi nemzetségből az örök életre kiválasztott, az ő igéje és lelke által vezetett, a hit egységében élő gyülekezet.“ Mert csak ez a „szent, közönséges (vagy katholikus), keresztyén egyház.“ Mert nem jő el úgy az Istennek országa, hogy ember eszébe vehetné. És nem mondják ezt: imé itt vagy imé amott vagyon : mert imé az Istennek országa ti bennetek vagyon. (Luk. 17, 20, 21.) Ezért mondhatjuk, hogy az egyház akkor a leghatalmasabb, ha uralkodni nem akar. A reformatiot igazán evangéliomi keresztyén szellem vezette, midőn az üdvözítő egyháznak fölébe helyezte az üdvözítő hitet és ismét érvényre juttatta Jézus Krisztus egyedüli uralmát. A mi a Jézus ezen souveranitásának ellentmond, az nem egyezik meg a reformatio egyházának szellemével sem. Tagadjuk hát, hogy az egyház uralkodhatnék a benső életen. A symbolumok nem állanak egy rangban a szentirással, hanem csak annak bizonyitékai, hogy az illető korban miként fogták fel és értelmezték a szentirás igazságait. Sohasem lehet ennélfogva ezeket csalhatatlan dogmáknak minősíteni. Távol van e gondolat a Lielv. hitvallástól is. Előszavában olvassuk: azoknak, kik benünket az Isten igéjéből jobbra tanítanak, készséggel engedünk. Müller K. erlangeni ref. dogmatika professorral reformált egyházunk javára írjuk, hogy hitvallási irataihoz való hősége sohasem fajult szolgai alávetéssé. Jellemző, hogy a ref. egyház ritkán vagy sohasem adta hitvallási iratainak a „symbolum“, — a keresztyénség ismertető jele — óimét. Mert ezek határain kívül is van keresztyénség. A reformátusokat a 16. és 17. században „confessionisták“-nak nevezték eonfessioik bősége miatt, melyeket a hely és idő változó szüksége újra meg újra előhozott. Az északamerikai presbitériánusok nemrégen, előbb meg a franciaországi reformátusok, revisio, illetve új formulázás alá kezdték venni hitvallásaikat és senkinek sem jutott eszébe a revisiót magában véve vakmerőségnek nyilvánítani ! A protestáns s éppen a reformált egyház nem engedi, hogy az írást bármiféle emberi hit-\állás leszorítsa. A lelkiismeretet ne kösse más, mint az írás. Bármily fontosaknak tartjuk is tehát hitvallásainkat, — eltérnénk reformátoraink alapelveitől, hűtlenek lennénk az igazhitüséghez, — ha magát az Isten igéjét még magasabbra nem helyeznénk és a benne való még nagyobb elmélkedés által a megkezdett munkát tovább nem folytatnánk. Mélyebb és gazdagabb ismeretre kell törekednünk és pedig nem a már meglevőből való logikai következtetések, hanem erőteljesebb élet által, melyen keresztül a Krisztusban megjelent életnek kimeríthetetlen forrása tisztán és zavartalanul áramlik és folyásában új kincseket hoz napvilágra, új erőket tesz nyilvánvalókká. Ha megszűnik az áramlás, megzavarodik az előbb még tiszta viz, az értelem elhomályosul, a tudomány szőrszálhasogatássá vagy scholastikává fajul és a tanrendszer holt formulává sülyed alá. Ettől mindenkor óvakodnunk kell. Annyival inkább ; mert a hit nem pusztán egyik vagy másik tannak helyeslése, szolgai elfogadása, nem külső beleegyezés, hanem „benső szivbeli bizodalom, melyet a Szentlélek támaszt hennem az evangeliom által, hogy nemcsak másoknak, hanem nekem is megadja Isten ingyen kegyelméből, a Krisztus érdeméért — az örök igazságot és üdvösséget.“ Ez a bizodalom azonban személyes tapasztalatot, következőleg egyéni fejlődést tételez fel. Hithez nem juthatunk a nélkül, hogy saját füleinkkel hallgatnánk, saját szivünkkel felfognánk. A szentlélek személyes saját szivbeli meggyőződést követel. És a mit követel, azt elő is segíti. Mivel bizonyosak vagyunk
